Kitty szakított a barátjával, mert látta a fotókat a Facebookon, Fanny két hétig nem beszélt a bátyjával, mert az visszajelölte az expasiját, Betty nem képes megérteni, hogy az emberek többsége színezve építi fel magát a közösségi médiában, ezért fölösleges mások kapcsolatához hasonlítania a házasságát, és otthon számon kérni azt, amit a falon lát – teljesen érthető, ha mindez komolytalan benyomást kelt. Az. Nem kell szeretni a Facebookot, nem kell érteni a Twittert, nem kell blogokat olvasgatni Tolsztoj helyett, és a leghatározottabban nem kell fent lenni iwiwen. Tény, hogy a társasági helyzetek többségében ma kissé különösen hat ez a fajta érintetlenség, de hát istenem, Budapest belvárosába is szimpatikus bájjal simulnak bele lakások mosógép és tévé nélkül. Az iwiwre annak idején azért regisztráltunk, mert érdekelt, hogy vannak a tizenéve nem látott osztálytársaink, persze hamar beszivárgott az időrabló iskolai folyosói hangulat. Érthető, ha ez sokakat irritált. Az is, hogy egy hetilap címlapján nyomtatásban kelljen látnunk a Lájk szót. Ha így nézzük, a közösségi média tényleg divatot szolgál ki, ezek a tiszavirágéletű jellemzői.
De üvöltsön bármilyen tarkán-hangosan a privát zsizsgés, alatta már elindult valami egészen más. Aminek nincs köze ahhoz, ki posztol a falra a déli remek paprikás krumpliról, amit nem érint, hány barátságot karcol maradandóan az elhamarkodott tagelés egy húzósra sikerült ivászat után, vagy inkább – köszönjük, okosteló – alatt.
Ma a közösségi média mint paradigmaváltás azt valósítja meg, amiről százhetven éve így írt két német állampolgár: kísértet járja be Európát. Sokkoló, ugye? Őszintén szólva még semmiben nem hozott másféle változást, mint sokkolót. Itt vannak a másodpercek alatt megalakuló és igazán virálisan növekvő csoportok komoly és komolytalan ügyekre. Itt a hajléktalan férfi, akiből egyik napról a másikra celeb lesz. Itt a Groupon intézménye, vagy nálunk a Kuponvilág: ha elég sokan vagyunk, a felét sem kell fizetnünk a bolti árnak. Végül itt van az egyiptomi forradalom. A tunéziai eseményekkel kapcsolatban még lehetett vitatni, cáfolni sőt tagadni a Twitter jelzőt, de hogy egy 2011. február 19-én született kislánynak miért Facebook Jahmal Ibrahim lett a neve, azt Kalocsától Kamcsatkáig senkinek nem kell magyarázni.
Kicsi Facebook egyébként könnyűszerrel lehetett volna YouTube-baba, Twitterke vagy bébi Google is, de a Facebook lett az esernyőkifejezés. A kommunizmus úgy, ahogy negyven éven át kábítottak vele egy egész térséget, határozottan megbukott. Azonban szembe kell néznünk azzal a húsbavágó, földrészeket kisujjal megmozgató, lehengerlő erővel, amely organikusan, magától, alulról szerveződve, csakis az idők szavát fütyörészve, csakis a hullámot meglovagolva támad és kél: a közösségi médiában egy idea ölt testet úgy, ahogy az neki megfelel, ahogy az rá van szabva. Igen, az eszmei szocializmus látszik megvalósulni. Közösségi média az ő neve. Szorosabb kapcsolatba kerülünk a barátainkkal, beleállunk a részletek szikraesőjébe, többet fedünk fel a hétköznapi pillanatainkból, tájékozottabbak vagyunk, elevenebb a kapcsolati hálónk, észre sem vettük, de átléptük a kritikus tömeget abban, hogyan létesítünk új kapcsolatokat, és általában sokkal jobban érdekel minket idő és tér. A mi időnk, a mi terünk. Szünet nélkül beszélgetünk. A barátainkon keresztül azokkal is, akiket nem ismerünk. Közösségek rajzolódnak ki közöttünk. Számtalan apró láthatatlan mágneses mezőt hozunk létre. Fényszálakkal kötődünk egymáshoz, később nagyon gyakran a valóságban is. Ettől a virtuális izétől itt a levegőben, bizony.
Világ facebookozói: egyesültetek.
Megjelent a Fotel 2011. tavaszi számában, majdnem szó szerinti formában
