Tombol a nyár, bugyog a nosztalgia. Régi forró napok gomolygóan homályos vagy éppen ragyogóan kontúros képei emelkednek a horizonton. Mmm, táborok, címcserék, lassú számok. Mmmm, bulik, borok, fotózhatatlan emlékek. Mmmmmm, amikor még kispirosnak hívtuk az üzenetet. Mmmmmmmm, amikor nemcsak kitöltöttük azokat a gagyi teszteket, de élveztük is, sőt megosztottuk az eredményt. És mmmmmmmmmmmmmmmmm, azok a közösségi aktivitást kínálgató prezentációk, ahol az előadó azzal kívánta elképeszteni vonakodó közönségét, hogy kiemelte, a Facebook olyan, mint az iwiw, csak külföldi és nagyobb, rajta pedig átlagban ötvenhat, ismétli, ötvenhat!!!! ismerősünk van! Waaaa. Na ettől csobban igazán nagyot a virtuális jégkocka.
Egészen halkan jegyzem meg, az említett adat már 2009-ben 120 volt, de nem ez a lényeg. Lehetne ötször ennyi is, lehetne kevesebb is. A közösségi fles a státuszokban és a kommentekben attól működik, hogy egyben, egyszerre tudjuk megszólítani az ismerőseinket. Nemcsak elkiáltjuk magunkat az agórán, de ezt még figyelem és bizalom is övezi. Mindig van, aki szeretettel reagál a mondandónkra. A beszélgetőkörökben – circles, yes, mindjárt oda lukadunk ki, ami a tipped, drága olvasó –, ahol ismerőseink ismerősei is megismerkedhetnek egymással, valami furcsa morfológiai mező működik, mert csaknem mindig elhangzik valami, amire sokkal később is emlékezünk, és gyakran fel nem tett kérdésekre is választ hoz. De tény, hogy a sokszereplős beszélgetés tipikusan alulműködik a Twitteren és gyakran fojtogatóan túlteng a Facebookon.
Mégis, aligha vitatható, hogy a közösségi hálón a csoportdinamika a Wunderwaffe.
Ami pedig a téma smoking hot újdonságát illeti, jelenleg feszülten figyelem a fejleményeket. Például úgy hallom, a circles pakolgatása kellemes, szórakoztató, ráadásul hasznos. Hogy ha egyszerre több kontaktot emelünk át az egyikbe, vagy megszüntetjük a kört, jön az animáció. Tízmillió felhasználó az első két héten. Manapság a Facebookról és Twitterről szóló beszélgetések is mind a Google+-nál kötnek ki. Lesz tér márkaaktivitásra is, egyelőre türelmet kérnek. Ha minden igaz, így kell importálni a Facebook hírfolyamunkat. A Mashable meg összeszedte, nyilván: 19 hasznos forrás, mibe hogyan fogjunk bele. Mr. Zuckerberg, köszönjük a sajtótájékoztatót, nekem csak egy kérdésem van, tudna nekem küldeni egy Google+ meghívót?
Az angolszász webkettes bloggerek nagyjából úgy viselkednek, mint amikor Armstrong holdraszállt. Komoly feladat most bármi másról olvasni ezeken a platformokon. Nagy viszont a magyar csend, lelkesnek úgyszólván nem mondható a közhangulat. A w2 guruk enyhe irritációval, nyeglén méregetik az új dívát. Mint amikor elhangzik a strandon a kötelező bonmot az életuntan caplató, jó hatvanas hivatásos kandúr szájából: "Mennyi nő... És mind a másé... Hálistennek."
Oké, nem muszáj örülni vagy súlyos reményeket táplálni, de van itt valami nagyon lényeges. Annak idején mindannyiunk figyelme azért fordult a Facebook, a Twitter, a LinkedIn, a tumblelogok és társaik felé, mert valamiben már nagyok voltak, valamit bizonyítottak. Visszahatottak az életre, átírták a szokásainkat, és kezdik átírni az értékrendünket is. Kivétel nélkül mind azért érdeklődünk a webkettő iránt, mert felismerjük benne a rakétát, amelyre felpattanhatunk. Ki ezt akar tőle, ki azt. De az biztos, mire felhorgadt bennünk a vágy az utazásra, az állomások rég ki voltak jelölve, el voltak nevezve. Az útvonalat persze még mindig elemezhetjük kedvünkre, és szerencsére bármely úti beszámolónk számára ott a lehetőség, hogy eredeti maradjon.
Ez az izé azonban a szemünk láttára születik és alakul.
Most, ezekben a percekben.
History, full on.
Egy lépést sem teszek azért, hogy meghívjon valaki, ám istenien bizsergek attól, ami vár rám. És hogy válaszoljak a címben feltett kérdésre: nem, én még nem smároltam. Abban bízom, helyette mindjárt az egyelőre alvó G+ pontomra ugrunk perceken belül.
