Havas Dóra – Lila füge

Havas Dóra egy nemzetközi reklámügynökségnél dolgozott igen magas beosztásban, amikor, még a magyar blogoszféra robbanása előtt jóval, elindította a saját gasztronaplóját. Marketingstratéga lévén lehetett volna üzleti terve. De nem volt. Csak szerelmes a főzésbe.

Meztelen üzenet: Muszáj a címmel kezdenem. Az volt a lényeg, hogy nagyon eltérjen a két szó világa, vagy rajongsz a fügéért?

Havas Dóra: Úgy kezdődött, hogy reggelenként, amikor bementem a munkahelyemre, mindig kitört belőlem a lelkendezés, hogy ilyen jó levest főztem és olyan fagyit készítettem előző nap. Hamarosan észrevettem, hogy senkit nem érdekel, úgy is fogalmazhatnék, halálra untatok az ilyesmivel mindenkit. Aztán egyszer csak rátaláltam a Zsófi blogjára, és villámcsapásként felismertem: nekem kell ilyen. A téma volt irányadó, magyar gasztroblog sokáig nem is létezett a Chili és Vanílián kívül, a külföldiekkel pedig nem foglalkoztam. Az ő blogja láttán tudtam, ez éppen nekem való csatorna lesz, minden közléskényszeremnek teret enged. Két nap múlva leültem, hogy a blogspoton megvessem a lábam. Volt egy rubrika, mi legyen a neve, és én beírtam, hogy Lila füge. Intuitíven és azonnal. Még csak nem is gondolkoztam rajta.

M. ü.: Várjunk. Leültél, milyen cím motoszkált a fejedben?

H. D.: Egy sem. Az vezérelt, hogy megnézzem, egyáltalán hogyan kell létrehozni, milyen színeket kínálnak, milyen layoutot. De az volt az első kérdés, mi legyen a címe. A fügét mint gyümölcsöt mindig is gyönyörű formának tartottam, esztétikailag vonzódtam hozzá. Úgy igazán azonban csak azóta szerettem meg, amióta viselem a nevét. A lila szín viszont mindig is fontos volt nekem. Mindenesetre a névadásnak racionális magyarázata egyszerűen nincs.

M. ü.: Akkor a konyhai múltadat firtató kérdést már fel se tegyem.

H. D.: Nagymamám is, anyukám is remekül főz. Természetes része volt a cseperedésemnek, hogy mindig házi, igényes, normális ételek kerüljenek az asztalra. Magam gimnázium után kezdtem főzőcskézni, akkor már olykor-olykor otthon lehetett maradni délelőtt, mondjuk nem volt órám az egyetemen. Kísérletezni kezdtem a húgomon, aki nem volt ettől annyira boldog, viszont én nagyon gyorsan nagyon beleszerettem a főzésbe, nem is annyira az étkeztetés, mint a kreatív tényező miatt.

M. ü.: Mikor állsz be a konyhába?

H. D.: Délelőtt netezem. Délutántól kezdve azonban folyamatosan ételeket készítek. Sokfélét és nem nagy adagokat.

M. ü.: A Lila fügében mennyire élvezed a közösségi faktort?

H. D.: Nekem a blogolás leginkább nagy, átfogó tanulási folyamat. Rengeteg újdonságot hozott az életembe. Kép és szöveg része lett a mindennapjaimnak. Korábban egyáltalán nem volt az. Magamról is folyton tanulok általa: a Lila füge mindig személyes lesz, mindig abból indul majd ki, mit főztem, mindig jelen lesz a családi vetülete, a fogások valamilyen helyzetbeli oka. Tanít persze a webkettőről is. De 2006 óta jegyzem, akkor még nem is létezett közösségi média úgy, ahogy ma.

M. ü.: Viszont az iwiwre boldogan linkelhettél volna posztokat.

H. D.: Nem tettem. Nagyon korán felkerültem a Facebookra, és akkor mindjárt töröltem is az iwiwes profilomat. Akkor még egy tényező nagyban akadályozta, hogy közösségivé tegyem: kimondottan fontos volt, hogy amíg dolgoztam, ne kötődhessen hozzám. A Lila füge szerzőjének kiléte súlyosan titkos volt.

M. ü.: Hú, szamizdat blog. Mit írtál a magamról részbe?

H. D.: Kecskesajt, eper, ilyeneket. Semmi személyeset.

M. ü.: Rájött valaki, hogy te szerzed?

H. D.: Nem sokkal az előtt, hogy elmentem szülni kezdett egyre népszerűbb lenni az interneten a gasztrotéma. Akkor a tárgyalásokon is egyre gyakrabban előjött a blogjelenség. Volt egy kollégám, aki rendszeresen emlegette a Lila fügét. Jól kinéző platformként ideálisan megfelelt példának. Ott ültem és hallgattam az ahhoz hasonló mondatokat, mint „Egy ilyen blog például milyen jól jönne a kedves ügyfélnek!” Olyankor lapítottam.

M. ü.: Asszta! Szembe dicsérték a gyerekedet, és nem mondtad el, hogy te vagy az anyja!

H. D.: Az semmi, de kínosan is ügyeltem rá, hogy ne derüljön ki.

M. ü.: Tettél aztán nagy bejelentést?

H. D.: Megtették helyettem. Elmentem szülni, majd a Blogkóstoló kapcsán megjelent velem egy hosszú interjú a Kreatívban. Az volt a nagy leleplezés. De visszatérnék az eredeti kérdésre: a webkettő minden eleme, a társaság, a megosztás, a közösség nagyon izgat. Viszont még mindig nagyon nehezen teszem bele magam. Lila fügeként intézem ezeket a dolgokat, nem Havas Dóraként. Én megértem, ha valaki énblogot indít. De míg korábban exhibicionistának hittem magam, abban a pillanatban, hogy posztolni kezdtem, rájöttem, egy csudát vagyok az. Pici közegben szeretek szerepelni, nem állok ki tömeg elé.

M. ü.: Volt olyan találkozásod, amelyet a közösségi médiának köszönhetsz?

H. D.: Abszolút elkerülöm ezeket a helyzeteket, nagyon ritkán találkozom bárkivel a blogon keresztül. A rajongást nehezen fogadom el. Ha kirívóan olvasott egy-egy poszt, kifejezetten megszeppenek. Zavarba jövök, amikor elképzelem, mennyi ember az az annyi. Tényleg nem a népszerűség motivál. Most elő is állt egy nehéz dilemma. Kezd határozott megélhetéssé válni a Lila füge. El kell döntenem, merre tovább: futtassam fel, vagy tartsam meg játszótérnek és bújjak el mögé.

M. ü.: Nem ezt akartad?

H. D.: Egyáltalán nem. Jövőkép nélkül indult el a blog. Semmit nem tettem azért, hogy olvasott legyek. Talán öt barátomnak elküldtem a linkeket emailben. Az egész arról szólt, hogy ne nézzenek hülyének, amikor az ebédkalandjaimról mesélek. Ha mindenképp célokat emlegetünk, leginkább a fejlődésre törekszem, például megtanuljam azt, amit korábban nem tudtam, mondjuk hogy minél jobban, minél profibb stílusban fotózzak. Ám közben csakis befelé figyelek. Befelé indulok el egy-egy tál kapcsán, nem ki, a világba.

M. ü.: Na de mit ér egy jó fotó közönség nélkül?

H. D.: Ezzel én is tisztában vagyok, biztos nem ok nélkül tanulom tudatosan a derítést és a világítást, hanem hogy az olvasók nagyobb kedvvel nézegessék a képeimet. De ha szembedicsérnek, jó esetben kislányosan motyogok rá valamit.

M. ü.: Meddig maradtál homályban?

H. D.: Nagyon sokáig beértem azzal, hogy posztoljak. Aztán egyszer az Index címlapjára kerültem, akkor rettenetesen beindult az olvasottság, de azért sem tettem egy lépést sem, valaki rábukkant és megörült neki. Most már nem is lenne ez lehetséges, mert nem a blog.hu-hoz tartozom. Szóval nem volt vele célom és nem volt benne szerepem. Kerekedett magától. Érdekes egyébként, amit nemrég fedeztem fel: néhány hete visszaolvastam ezt a kreatívos interjút. Kommunikációs szakember szemével nézve már-már botrányosan hiányos. Az égvilágon semmilyen marketingeszközt nem ragadtam meg, annyira a belső ügyemnek tekintettem akkor is, és tulajdonképpen még mindig.

M. ü.: Akkor neked derült égből jött a gasztroforradalom?

H. D.: Igen. Jókor voltam jó helyen. De mindenképp kulináris témában blogoltam volna. A felkérések akkor kezdtek jönni, amikor publikus lett a személyem.

M. ü.: Lehet kapni lilafügés táskákat és kötényeket, ez azért egy egészen más kijárat.

H. D.: Igen. Itt tuladjonképpen márka kezd épülni. Lassan, szép fokozatosan csinálom. Kivárom, hogy a maga tempójában történjen.

M. ü.: Hogy hat vissza a blog a konyhádra? Vettél sok új eszközt, változtattál rajta, netán át is építetted?

H. D.: Hamarosan muszáj lesz, igen, mert mi egy nem főző nő lakását vettük meg, ez meglátszik a konyhán és időnként meg tudok őrülni. Inkább úgy formálja, hogy szinte semmit nem főzök meg kétszer. Ha mondjuk gyönyörű szedret látok, rögtön kattog az agyam, mit készítsek belőle, de ha olyasmi jut eszembe, amit már posztoltam, kitalálok mást. Aztán nagyon lök a minőség és a tudatosság irányába. Most, hogy már sokan olvassák a Lila fügét, ízlés- és véleményformáló, felelősnek érzem magam, nem posztolhatok akármit. Aztán persze virtuózabb lettem, gyorsabb, lazább. Ha két óra múlva megyünk buliba, már nem okoz fejtörést, hogy addig még tortát is kell sütni, pedig általában még azt sem tudom, milyen legyen. Mostanában tortákra megyek rá. Kifejezetten édesszájú vagyok, rajongok a minőségi édességért, de boltban kaphatót alig eszem. Inkább mindent elkészítek magam.

M. ü.: Létezik az én már mindent megfőztem állapot?

H. D.: Nem, olyan nincs! Mindig lehet találni újabb verziót. Vagy kiderül, hogy Dél-Amerikában létezik egy étel, amelyet még sosem láttam, és itt a pillanat.

M. ü.: Hogy állsz a gasztrokultúra kultúrájával?

H. D.: Nagyon szeretem. Olvastam a Flor asszony két férjét, kívülről tudom a Szeress Mexikóbant, megkönnyezem a L’ecsót, más szemmel figyelem a trüffelkészítést a Csokoládéban, elengedem magam a Julie és Julián – igen, nagyon könnyen azonosulok ezzel a regiszterrel.

M. ü.: A gasztrósok ismerik egymást, összetartanak, együtt dolgoznak. Tök érdekes ez az ősi dolog, egyszerűen céhbe tömörültetek. Mintha háromszáz évvel ezelőtt lennénk.

H. D.: Már egész az elejétől szerveződtek bloggertalálkozók, azokra sosem mentem el. Úgy voltam vele, van elég barátom, de nagyon kevés időm. Esztivel ajándékba kaptuk ezt a barátságot. Amióta vele jóban vagyok, néhányan tényleg összetartunk. Sajnos itt is történnek változások, mivel egyre többen próbálnak ebből élni, már nem mindenki barátja… De hogy ezer évig semmi furkálás nem volt, nagyban Zsófi személyének köszönhető. Úgyhogy nekem már csomó értékes ismerősöm van.