2011.10.20.
08:37

Írta: pázsitzebra

Én írok a falra

Van az újságírói munkának egy apró részlete, amely világéletemben nyomasztott, ez pedig a leadírás. Nyűg és kolonc, a gondolata is irritál. Most meg aztán különösen. Őszintén, hogy passzírozzam hat sorba Vass Virág 25 évnyi folyamatos tartalomgyártását, több mint másfél évtizede tartó rendszeres együttműködésünket, vagy azt a kockázatos óriásugrást 2009. tavaszán, amellyel körüldorombolt főszerkesztőből igazi regényíróvá vált, és közben végig a maga teljesen egyéni módján maradt és lesz alfalédi? Shoot. Inkább hagyom az egészet és begyógyítom ide ezt. A Krásznájá Moszkva dedikált oldalát. Az az Ü ott a magyar szmájli. Azért, hogy örüljek.

Igen aktív vagy a Facebookon szerzőként, miközben a közösségi működésed nem is a saját regisztrációddal keződött: a kiadód készített neked egy oldalt, amikor te még nem voltál fent. Furcsa helyzet lehetett.

Igen, ez akkor történt, amikor az Ulpius felfedezte magának ezt a felületet. Megérkezett Adrienn, egy új PR-os-marketinges, aki nagyon hitt a közösségi médiában, és bár akkor még Kepets András sem volt fent a Facebookon, azóta nonstop rajta lóg. Ő külön is felfedezte magának. És tudod, milyen, amikor egy hit híveket szerez, a fészbukozás begyűrűzött az Ulpius szerkesztőségbe, hirtelen mindenki nagyon stabilan közösségi oldalpárti lett, de mivel én nem jártam be naponta a kiadóba, engem ez a révület nem kapott el. Rémlik, hogy mondtak is róla valamit, de nem kaptam fel rá a fejem. Így esett, hogy gyakorlatilag már egy hete létezett ez az oldal, amikor eszükbe jutott, hogy nekem még nem szóltak róla. Egyszer felvetődött, miért nem posztolok soha semmit, majd valakinek beugrott, hogy azért, mert nem tudok. Viszont egyszerre váltunk hívőkké mind a kiadóban, egyszerre számítottunk kezdőnek, így nem is mesélte el senki, mit kell ezzel a felülettel kezdeni. Az ember persze ilyenkor körbenéz. Érdekelt, mit csinálnak angolszász szerzők, de az is, ki mit kezd vele itthon. Úgy találtam, a huszonéves korosztály a legaktívabb, akár magánszemélyként, akár valamilyen profi vonalon – kőkemény énkampányt végeznek. Tőlük aztán lehet tanulni. Sok esetben olyanok is kiemelkedőek a közösségi tevékenységben, akik mögött igazi teljesítmény szinte még nincs. Mintha fontosabb volna megjelenni, az alteregódat kiépíteni, mint a valós életben felépíteni magad. Egy lépéssel előrébb vannak az alteregók, mint az egók. A valós életben a szélső pályán futják a köröket. Ezt azért nem szeretném. Az én helyzetem egyetlen hátulütője, hogy figyelmetlenségből munkacímen regisztráltak, „Vass Virág rajongói oldala”. Én a rajongó szót nem szeretem, szerző vagyok, nem focicsapat, a felületnek nem szurkolás a célja, hanem az, hogy kapcsolatot teremtsek az olvasóimmal. De sajnos ezen most már csak úgy lehetne változtatni, hogy elköltöztetünk mintegy ezernyolcszáz embert.

Gondolom, ugyanebben a pillanatban magánszemélyként is regisztráltál.

Nem, azt még sokáig nem. Épp olyan korszakomat éltem, amikor ilyesmire egyáltalán nem lett volna időm. Ismerve a saját voyeur természetemet, biztos órákat vett volna el az életemből, ha engem is elkap a láz. Belevágtam a regényírásba, így is sok időt töltöttem a monitor előtt, ezért józan, praktikus okokól távol maradtam a közösségi hálótól. Ez meg is alapozta a fészbukozó szokásaimat, a magánoldamat mind a mai napig nagyon ritkán használom, kéthetente talán egyszer nézek fel, míg a szerzői oldalra mindennap.

De most már dübörög a webkettes párbeszéd.

Nem tudom, meddig tart a Facebook ragyogása, de ebben a pillanatban hatalmas az ereje, nagyon hatékony felület. Engem úgy kellett fellökdösni, és most leborulok, bölcs döntés volt, magam sem hittem volna. A mostani életstílusba, gondolkodásmódba, trendekbe úgy simul bele, olyan magától értetődően és olyan rafináltan, úgy kúszik bőr alá, nem is tudnék említeni hasonlót a hagyományos eszközök közül, amely ennyire demokratikus, egyben gyarmatosító hatalom lenne.

Fotó: Zsólyomi Norbert

Tettél bármit tudatosan azért, hogy nagyobb forgalma legyen az oldaladnak?

Ha a lájkológyűjtést a nyereményjátékokban fogalmazzuk meg, látom, minden szinten szinte mindent bevetnek. Nálam dedikált könyveket lehet nyerni időről-időre, illetve kivágott jeleneteket.

Megtiszteled az olvasót, az nagyon intim dolog.

Ezek azért olyan oldalak, amelyekkel ki vagyok békülve, de valamilyen dramaturgiai vagy egyéb okokból nem kerültek bele a végleges szövegbe. Nálunk ezt lehet nyerni, póló-, bögre- és könyvjelzősorsolás nincs.

Remek kis közösségedet egy szombat délután nekem is volt szerencsém megismerni, jól látszott, hogy nem először találkoztok.

Ők már profi Facebook-társaság voltak, rendszeresen kommunikáltak az oldalamon, örülhettem, hogy bevettek maguk közé. Gyakorlatilag az olvasók tanítottak meg rá, hogyan használjam a szerzői oldalamat. Van, aki lájkolja az Ulpius Házat és onnan keveredik az én oldalamra, mások egy szerzőkolléga oldaláról, megint másokat a regényeim végén található köszönetnyilvánítás vezet oda, a legújabb regény végén is van pár soros utalás a Facebook csapatra, és előfordul, hogy kommentelek valamit a Metropol oldalán mint Vass Virág, ezt látva talál el valaki a rajongói oldalhoz. Uhh, kimondva, még rosszabbul hangzik… Próbálok olyan hangot megütni, ami illik a könyvek stílusához, meg talán hozzám is. Egyébként nagyon sokan kérdezik, amikor dedikálásokon találkozunk, biztosan én írok a falra? Este is? És igen. Szerintem ezt a feladatot a szerzőnek személyesen kell ellátnia, ha valahol, egy író oldalán aztán végképp nem a marketinges feladata. A kemény mag hihetetlenül aktív. Ha eltűnök néhány napra, találgatják, mi lehet velem, majd kapom a letolást, amikor visszatérek. Kaptam már meghívást egyikük tanyájára, írjak ott, tudom, mikor ki beteg, családi, magánéleti drámák derülnek ki. Idén egymás után többen elvesztették az állásukat sajnos, és ilyenkor mutatkozik meg, igazi közösségről van szó: mindenki úgy próbál segíteni annak, aki rászorul, ahogy tud. Hálás vagyok, hogy ez most történetesen az én munkámhoz kötődik. Engem is erősít, hogy ők egymásra találtak.

Azon a közösségi eseményen, amelyen én jártam, körbeadtad az első fejezeteket kóstolásra. Mi lett volna, ha valaki azt mondja, a huszonhetedik oldalon törjön el az egyik szereplő lába?

Az már kész kézirat volt. Nem az ötletelés, a szerkesztés, hanem az első olvasás joga illette meg az olvasókat. Ha olyasmit javasolnak vagy tesznek szóvá, amiben gondolat van, ha úgy érzem, hoppá, ez itt orrba nyom, azon nyilván elgondolkodom, de azért alapvetően öntörvényű szerző vagyok. De sokat segítenek például a kutatásban. Egy debreceni fiú az előző kötethez indiai témájú cikkeket, forrásmunkákat küldözgetett, valaki más indiai címeket és fotókat. Interakcióban mondjuk odáig megyünk el, hogy letesztelem egy szereplő lehetséges nevét, kettőből, háromból melyik tetszik nekik jobban.

Hogyan hatnak rád?

Finom, beszivárgó módon formáljuk egymást. Az ember érzi, mi az, ami hasznára válik, elgondolkodtatja, mit lehet visszaforgatni, miből tanul, épül. Néha meg is hökkennek, bizonyos dolgokat mennyire szakmai szemmel látnak, pedig nagyon különböző emberek verődtek itt össze, akik különböző részeit kedvelik annak, amit csinálok. Megkockáztatom, hogy akad, aki a lájkolás pillanatában még egy sort sem olvasott tőlem, de aztán elkezdi figyelni, amit csinálok, nem feltétlenül az én kedvemért, hanem hogy ebbe a közösségi működésbe bekapcsolódhasson, hozzá tudjon szólni. Ismerek olyat, aki egy áruházban raktáros, olyat, aki élelmiszerüzletben pénztáros, és van közöttük egyetemi tanár, meg kollégák is, olyanok, akikkel korábban újságíróként sosem találkoztam. Mesélek valamit, ami megmutatja, milyen ereje van a Facebooknak az életemben. Az Indiához az egyik szereplőmnek kerestem egy kedvenc énekest, aki stílusos, trendi, bónusz, ha még valamilyen társadalmi ügyet is képvisel. Találtam egy indiai szupersztárt, akiről el tudtam képzelni, hogy egy olyan típusú nő rajong érte, mint Nonita. Pakisztáni származású, ez fontos üzenetet hordozott a történetben, a zenéje pedig illett ehhez a karakterhez. A könyv megjelenése után néhány hónappal ez az énekes, Atif Aslam egyszer csak bejelölt a Facebookon. Szürreális élmény volt, biztosra vettem, hogy valaki szórakozik velem. És nem. Rákattintottam, és azt láttam, három milló ember lájkolja. Szóval tényleg ő az.

De hogyan jutott el hozzá a történet?

Egy Gina nevű magyar lány, aki roma és indiai zenével foglalkozik, kiment Indiába tanulni. Ám hogy megéljen, castingokra járt, és belekeveredett a bollywoodi filmgyártásba. Megismerkedett Atif Aslammal, egy buliban megmutatta neki a Sokszor csókol Indiát, mondván, nézd már, szerepelsz egy magyar regényben. Atif írt nekem egy levelet, hogy ez milyen jópofa, és meghívott Pakisztánba.

Fotó: Emmer László

Szóval lekapott a lány a polcról egy utazós könyvet… Tényleg, eddig még valamennyi könyved egy külföldi városban játszódott.

Igen, de a könyveimben nem az utazás az érdekes, hanem – kihasználva, hogy mégiscsak egy nemzetközi stábban dolgoztam éveken át és rengeteg háttérinformációhoz jutottam – a különböző kulturális közegben élő, képzett, 21. századi nők mindennapjait próbálom megjeleníteni. Rengeteg visszajelzést kapok az adott területen élő magyar olvasóktól, de nyilván Aslam volt a legsokkolóbb bejelentkezés.

Hogy találtál rá?

A Google és a YouTube csapásain. Egyébként is mindent nagyon lekutatok, amiről írok, a karakterekről meg hosszan jegyzetelek. Olyan énekes kellett, akinek a számaival Nonita érzelmi kapcsolatba kerülhet, mert mindig a hatalmas veszekedések után menekül az iPodjához. Nonita világlátott indiai nő, egyszerre kozmopolita és hagyománykövető, ezzel is kellett kalkulálnom. Rengeteg énekesnek utánanéztem, karakterben, zenében, küllemben Atif teljesítette a feltételeket. Jól néz ki, húszas éveiben jár, bár én először idősebbnek tippeltem.

Több mint két éve álltál fel a főszerkesztői székből. Nagyon adta volna magát, hogy elindítsd azt a női blogot, amely talán még ma is hiánycikk. Nem legyintett meg a gondolat?

Minden grafomán embernek eszébe jut, annak idején én is lelkesen körülnéztem, csakhogy őszintén szólva kevés olyat blogot láttam, ahol a kommentelők nem azzal foglalkoznak, hogy lehúzzanak valakit, hanem érdemben születik valami izgalmas, eredeti, ami más felületen nem tud megszületni. Talán a klasszikus zene területén találkoztam ilyesmivel. Nyilván az is szerepet játszott abban, hogy nem szippantott be ez a műfaj, hogy néhány blogger éppen akkoriban értelmezhetetlen indulattal csapott le rám. Ez a plusz érzelmi töltet, ami arra vitte őket, hogy egy számukra vadidegen emberrel foglalkozzanak, akinek sem a munkája, sem a személyisége nem érdekli őket igazán, nyilvánvalóan a negatív spektrumban mozgott. Egészséges életösztönnel kizártam ezt az energiát. A műfajra nézve kötelező valamiféle rosszul értelmezett értelmiségi dekadencia, amit számomra még olvasni is fárasztó, nemhogy írni. Az olimpiai bajnoktól a nemzet színészéig mindenkit fikázni elég egysíkú hang, hamar telítődik vele az ember. Számomra nincs annál kínosabb, mint amikor erőlködve cinikus valaki. Ahhoz képest az erőltetett cukiság üdítő stílusbravúr. A névtelenség további ziccer, a műfaj születésénél sokan hitték, hogy a kommentelők majd magukat cenzúrázzák, és kiderült, hogy nem, a tartalomfelelős tehetetlen, képtelen az indulatokat szabályozni. Ha a közösség a negativitásra oszt pontokat, az téged is elvisz, hiszen a hozzászólókkal együtt építed a felületet. Egy profi blog őrült melót igényel, ahhoz lelkesedés kell. Ez bennem akkoriban a blogokkal kapcsolatban hiányzott.

Sebezhető voltál?

A legvadabb dolgokat láttam viszont a gyerekkoromról, a szüleimről, a szerkesztői pozícióimról, hajdani kapcsolataimról. Életszerűtlennek tűnt a helyzet, hogy valaki elolvas egy cikket vagy egy könyvet, nem tetszik neki, erre ahelyett, hogy félredobná,  azzal rabolja a saját idejét, hogy a szerző munkásságával, külsejével és legintimebb magánügyeivel foglalkozzon. Napokon át. Viszont azt jó látni, hogy ma már a fikázós hangvétel önmagában nem elég, muszáj tartalommal versenyezni. Egy barátom miatt figyeltem idén a Goldenblogot, zseniális ötleteket lehetett látni.

Időközben personal brand lettél.

Remek dolog úgy dolgozni, hogy világmárka áll mögötted, vagy egy intézményesült magyar hetilap. Ehhez képest ha te magad próbálsz márkává válni, ne kényeskedj, nem lesz elegáns az utad. Nem vagyok sajnos marketing guru, de annak idején főszerkesztőként ráláttam marketing-mechanizmusokra, törvényszerűségekre, szerzőként pedig felfogtam, hogy a kiadóm tervei erről szólnak: brandépítés folyik. Rámszánnak kampányokat, ezeket nekem érthető módon eladásokkal kell megtérítenem. Másfelől viszont hatalmas lehetőség: azt az enerigát, amelyet eddig egy multicég produktumába öltem, most abba tudom fektetni, hogy járjam a saját utamat. Ez éppen olyan, mint amikor saját vállalkozásba fog valaki, nincs se éjjele, se nappala. Lassan író ember létemre két és fél év alatt négy regényt tettem le az asztalra. Van, akinek ez könnyen megy, nekem, aki képes vagyok Atif Aslammal elbíbelődni egy hétvégét, úgy sikerült megugranom ezt a teljesítményt, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal, vakáció, karácsony, vásár- és ünnepnapok nélkül hajtottam magam. Tényleg ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor valaki beindítja a kocsmáját és még jó sokáig maga áll a pult mögött. Ez volt az ára annak, hogy minél gyorsabban szerezzek tapasztalatokat. A mai piac nem engedi, hogy 10-15 év alatt érjen be valaki. Arról nem is beszélve, hogy én is türelmetlen voltam, a saját elvárásaim is hajtottak.

Az első évben két könyvet írtál meg, ha jól emlékszem.

Igen, még pontosabban másfél év alatt hármat. A negyedikre egy évet szántam, ez úgy érzem, tartható tempó. Azt hiszem, nagyjából bekattannék, ha továbbra is a hat havonta egy regény ritmusát tartanám. Nekem ez orrvérzésig tartó melót jelentett. Nem volt éppen szerződésben rögzítve ez az ütem, de világosan láttam, ahhoz, hogy megvesd a lábad, hogy húsz-harmincezer példányban elkelj, az elején kell nagyon gyorsan impulzusokat adnod. A könyvek könyvesbolti élete lerövidült, gondold csak végig, mennyi ideig van egy könyv a polcokon, milyen kevés példányt tárol egyszerre egy bolt. Az is idő, mire bevésődik, hogy szerzőként jelen vagy, hogy tényleg könyveket publikálsz. Egyetlen kampánnyal fel lehet futtatni egy könyvet, de abból még nem lesz olvasótábor. Az intenzív munka nekem is érdekem volt. Lapoknál is azt szokták mondani, körülbelül két év márkaként beépülni a köztudatba.

Egy videóüzenethez a Facebook oldaladon mennyire kell átlépned magadon?

Az első alkalommal komoly dilemma volt bekapcsolni egy kamerát a dolgozószobámban. Egyszer feltettem egy képet az anyukámról, az is dilemma volt. Igyekszem nem szerepzavarba kerülni, eltalálni azt a sávot, ahol a személyes közlés még nem visszatetsző, nem rosszízűen szórakoztató. Mindig arra gondolok, ha már viszonyról beszélünk, akkor ott másik fél is van, ha ő ad, nekem is adnom kell. Ha a saját emberi dolgaimból nem fednék fel semmit, miközben ők megírják névvel és arccal, mi újság velük, akkor nem közösségi média volna, hanem személytelen marketingfelület.

Jó, akkor most megragadom az alkalmat és határozottan megkérlek, rukkolj elő a legfrissebb hírrel.

Itthon ülök influenzásan. Ennél csak még személyesebb magánéleti hírrel tudnék szolgálni, amire talán a te olvasóid rálegyintenének, na és ez kit érdekel? Az én olvasóim viszont azt mondanák, fene egye meg, egy éve nyűglődünk ezzel a nővel, írunk, lájkolunk, mászkálunk a dedikálásaira, láttuk az anyukáját meg a dolgozószobáját, mégis egy blogposztból kell az élete fordulatairól értesülnünk?

Jöjjön végül egy igazi közösségi jelenség, a real-time update: most, amíg szerkesztettem a beszélgetésünket, írt nekem Facebookon egy hardcore Vass-rajongó, őrült kedvesen reklamálva, hol marad már az interjú. Ehhez mit szólsz?

Láthatod, hogy nem a levegőbe beszélek…

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 blogger facebook blogoszféra újságírás ulpius ház nők lapja közösségi média vass virág blogterju

A bejegyzés trackback címe:

http://meztelenuzenet.blog.hu/api/trackback/id/tr263314000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.