Hódos Hajnalka, a Baltás Démon – Malackaraj, Hogyvolt

Mint mondani szokta, ő úgy lett blogger, hogy Péter Anna kikukázta a Velvet Tejvaj rovatának kommentelői közül. Arra már nem emlékszik, jellemzően pozitívan járult-e hozzá az ügymenethez, de Baltás Démonnak már a Hogyvolton nevezték el a hozzászólók.

Anna akkoriban ugyanezt csinálta, csak szelídebben? Remélem, nem sokkal.

Remek posztokat dobott, emlékszem például egy karácsonyi menüre 2500 forintból, nagyon tetszett. Ott kialakult egy stabil társaság, egyfajta kis osztályközösség, tudtunk egymásról, napról napra kommenteltünk vagy más témák felé kalandoztunk. Anna is sokszor jött és belefolyt a témába, remekül működtünk együtt.

Vonzottak a gasztroblogok?

Nem jellemző, mondhatnám előbb tettem az első gasztrobejegyzésem, minthogy gasztroblogok közt tallóztam volna. Főzni szeretek, jó alapanyagokkal dolgozni, tudja mindenki, aki olvassa a Karajt, hogy a nagyszüleim tanyán élnek, sajnos most már csak a Mamám. Már van villany és víz, de kiskoromban még lavórban fürödtünk. Ott töltöttem a nyarakat és a hétvégéket.

Neked természetes elvágni a csirke nyakát?

Bármikor. Amikor a nagypapám etette az állatokat, ott ácsorogtam mellette. Láttam, hogy vakargatja a hátukat, csapkodja a sonkáikat, hallottam, hogy duruzsol hozzájuk. Természetesen megkérdeztem, ha ennyire szeretjük, miért vágjuk le őket. Azt felelte, a jószágnak ez a sorsa. Én akkor ezt átéltem és megértettem.

Ezen azért egy buddhista kolostor lakossága elvitatkozna.

Úgy van ez, hogy amíg az állat él, szép élete van, megkap mindent, jól érzi magát. Mégis csak ezt tudom mondani: az a sorsa, hogy levágjuk. A nagyszüleim hagyományos magyar konyhát vittek, sertepertéltem körülöttük, ez volt az én gasztroiskolám. Elkényeztetett a sors, az egyik nagymamám máig él, nem is rakok el befőttet, ő megteszi nekünk, még ha természetesen nem is bírja már úgy az iramot. Sokat segítünk neki.

Utáltad a menzát?

Nem, ragaszkodtam hozzá, hogy menzás lehessek, mert a legendásan szar kaja mellett rohadt jó bulik zajlottak ott. Bár ismerjük el, a paradicsomos húsgombóc jéghideg főtt krumplival verhetetlen. Azt visszasírom. A paradicsomos káposztát is. Ezt a kettőt csak menzán érdemes kóstolni.

A Karajban a főzést élvezed elsősorban, vagy a webkettő jellemzőit?

Egy harmadik dolog van benne. Én. Eredetileg nem is az volt a cél, hogy gasztroblogger legyek. Otthon szeretek főzni a szívemhez közelállóknak. Meg elmenni barátokkal bográcsozni. De nem rendezvényre száz embernek. Hanem a Karaj rengeteg változást hozott az életembe. Engem változtatott meg. Egyszerűen a józan eszemet köszönhetem annak, hogy Anna megkeresett. Akkoriban nagyon rosszul éltem meg, hogy nincs állásom. „Nem vagyok a társadalom hasznos tagja…” – ez a nagymonológ már a legalja.

Pedig a grafomániád felől indíthattál volna saját blogot is.

Mindig írtam, csak hiányzott ahhoz az önbizalmam, hogy nyilvánosságot keressek, az asztalfióknak meg nem akartam, nem vagyok az az alkat. A Karajjal kinyílt számomra a világ. Kaptam egy csatornát, egy felületet, ahol végre megmutathattam magam, bár a legelején nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Anna leszögezett néhány dolgot, megosztotta velem a Karaj használati utasítását. A legfontosabb, hogy nem hobbibloggerkedés a cél. Mondanám, hogy bevállalósak vagyunk, de nem egészen ez a precíz szó. Hanem hogy ha le kell írni, hogy valami SZAR, leírjuk. Ezzel a szóval. Patriarchális társadalomban élünk, egy nő nem tudja úgy képviselni magát, ahogy tudná, ha nem a férfiak építették volna a világot. Sehol, a legfejlettebb társadalmakban sem.

Nálatok igen konkrét a kommentelő-policy, azt hiszem.

Rengeteget számít a véleményük. A Malackarajon alapszabály, hogy a kommentelőkkel nem ugatunk össze. Nem mehetünk el amellett, amit kifejeznek, sokszor egész recepteket írnak egy kommentbe, ez különösen azoknál az ételeknél fontos, amelyeknél több verzió érvényes. Őszintén szólva rengeteget lehet tanulni tőlük. Olykor kapok tőlük a helyesírásomért is, de nem bánom.

Mit szeretsz a legjobban a Malackarajban?

Önmagáért azt, hogy van. Én sokkal bátrabb vagyok azóta, hogy belevágtam. Sokkal több önbizalmam van, mint két évvel ezelőtt. Felelősségre tanított. Hitelességre, önazonosságra. Ha valamiről előre világos, hogy nem fogom tudni megírni, akkor csak álszentség volna nekem adni a posztot. Az a jó a Karajban, hogy amit mi leírunk, az úgy van. Én egy csomó egzotikus gyümölcsöt nem ettem és nem is láttam még. Azokról hallgatok. De amit leírok, az úgy történt meg. Azt én megcsináltam és megettem. Azt is leírom, amikor elcseszek egy receptet, például a rétestésztát. Gondoltam, megy az nekem a Mama nélkül, pedig már a liszt is rossz volt, a tészta nem nyúlt, szakadt. Mindent, amit el lehetett rontani, elrontottam. Érdekes módon a poszt alapján bárki nekiállhat rétest húzni. De az a verzió fel sem vetődött, hogy majd kiadok egy hazugságot életem legfinomabb süteményéről, mivel nem úgy történt. Őszinte és önazonos akarok maradni. Megesett már, hogy visszaolvastam posztom, és megijedtem. Úgy éreztem, ott állok meztelenül. Megírom azt is, amit csak a bizalmasával oszt meg az ember, és csak akkor veszem észre, amikor már ott a bejegyzés.

Akkor beszéljünk kicsit a hogyvoltos működésedről. Tudod, nekem nincs tévém, csak tőled értesülök az eseményekről, de őszintén szólva nem hiszem el, hogy nem hasogat a fájdalom, amikor azzal az adással foglalkozol.

Ó, pedig remekül szórakozom munka közben. Az előző szériában az RTL-nek nagyon nagy szerencséje volt Alekosszal és Évával, két kivételes karaktert kaptak, akik a hátukon vitték a műsort. Alekosz magasra tette a lécet. Sikerült tűréshatárt tágítania. Extrémebbek lettek a kategóriák és a karakterek. Jelen pillanatban egyetlen szerethető személyt nem látok a villában. Most nincs Anikó, akinek a bőgésével tudtam azonosulni, meg Éva, akinek az ordítozásaival… Konkrétan úgy ébredek, ahogy ő szokott. Én is nagyon morcos vagyok és gyűlölök mindenkit.

Ez nem cáfolja, hogy kín végignézni.

A Hogyvolt fegyelmet hozott az életembe, rendszert. És itt volt az ideje, hogy kipróbáljam magam egy másik felületen a Karaj után. Annak, hogy azt megőrizve továbblépjek, mielőtt Karaj Hajni lesz a szakmai nevem. A harmadik indokom sixx, akit egészen kivételes újságírónak tartok. Nagyon szerettem volna vele dolgozni.

Pedig ezen idő alatt nyugodtan írhatnál akár szépirodalmat is.

Az eredeti szakmám gyors- és gépíró, levelező és igazgatási ügyintéző. De gyakorlatilag világéletemben Margaret Thatchernek készültem.

Ahhoz mi kell?

Még nem tudom pontosan, de a terv él. Előbb-utóbb kitalálom.