Elmondom, hogy került az életembe a Nyáry Krisztián-jelenség. Több tucatszor láttam a nevét értesítésekben a Facebookon, mire egyszer is kattintottam. Az értesítés mindig az volt, hogy Iksz Ipszilon megosztotta Nyáry Krisztián fotóját. Tudjuk, hogy a Facebookon a megosztástól történik meg az élet – sokkal inkább, mint a lájkok számától –, és feltűnt még valami: minden alkalommal olyan barátaim terjesztették a képeket, akik sosem találkoztak még, és akik közt nincs kettő, aki ugyanazon a területen tevékenykedne: az egyik újságíró, a másik pr-es, a harmadik IT-s, a negyedik fulltime anyuka, az ötödik főállású blogger. És ez még nem is mindenki.
Kitérő:
Író vagyok. Írói relikviák óhatatlanul helyet találtak maguknak az otthonomban. Csakhogy az ember a tárgyait megszokja, számontartás nélkül kel és fekszik köztük. Amíg nem történik valami váratlan, úgy megy el mellettük, hogy észre sem veszi.
Író vagyok. Ugrom óhatatlanul, ha szembejön valami, ami írókról szól. Reflex ez, amelynek sokszor nincs is hozama. Író az írót számos változatban, számos erősségi és kreativitási fokon irritálja. Mégis. Ez afféle szakmai ártalom. Amíg nem történik valami váratlan, zsigerből felfigyel.
Visszatérő:
Ha esetleg akad olyan, aki nem tudja, miről van szó, Nyáry Krisztián példátlanul gyorsan népszerűvé vált napi posztjai tankönyv- és közterület-kompatibilis magyar írókat ábrázoló fényképek. Más szóval akikből érettségiztünk. A hosszú, anekdotikus és néhol novellisztikus képaláírások általában szerelmi háromszöget, balul kiütött viszonyt, tragikus viszonzatlanságot, látványos hűtlenséget, reménytelen epekedést, megalázó elutasítást, fojtott titkokat, évtizedes mélabút, és egészen ritkán szikrázó, tartós összhangot, békés boldogságot festenek le. Mi pedig, a Facebook lakosságának magyar nyelven olvasó közössége, fokozódó mohósággal zabáljuk, amit Krisztián ír.
Egészen más okból neveztem azonban jelenségnek fentebb. Az alig több mint egy hónapja jelentkező posztok villámkarriert futottak be. Ha terjesztésük egy közösségi kampányt szolgálna, a leghatékonyabbak közé sorolhatnánk: minőségi tartalomgyártás, a tartalomnak köszönhetően száz százalékig organikusan, exponenciálisan növekvő közösség, akik felszólítás nélkül interaktívak, egymással is, a márkával is beszélgetnek, a lájkok száma hatalmas, és ami ennél jóval jelentősebb, a megosztásoké is – mindez a Facebook fénykorát, rózsás ujjú hajnalát idézi, amikor még nem voltunk elcsigázottan immunisak a dugig telt, dugig inflálódott hírfolyamunkra.
Ady Endre, Léda és Diósy Ödön nagyon jól ismert szerelmi háromszöge múlt hétfőn került terítékre. Az ember hirtelen megértette, miért volt ez a Dodó nevű nagyszerű ember ennyire toleráns. Miért nemcsak tűrte, de egyenesen bátorította a feleségét arra, hogy szarvazza fel, hogy ország-világ tudjon arról, hárman vannak ebben a házasságban. Ki hogy van vele, nekem leesett az állam. Milyen egyszerű is a valódi magyarázat. Mennyire igazságtalan dolog volt kiskamaszként pipogyának tartani Diósyt, amiért belement a számtalan látszólag megalázó helyzetbe. És mekkora korlátolt és prűd baromság az igazságról sohasem beszélni.
Összetérő:
Ami pedig az írói relikviáimat illeti, szinte restellem leírni, de ennek a Nyáry-posztnak hála egyszer csak észrevettem azt, ami velem van tizennyolc éve, még az első regényem kéziratára kaptam ajándékba. Eredeti fotográfia Adyról és Csinszkáról 1915-ből. Állítólag, bár soha senki nem tudta rendesen elmondani a pontos történetet, egy apai nagy-nagy- vagy nagy-nagy-nagybátyám, Szombatfalvy Bertalan egyszer csak írt Adynak, körülbelül így: Drága költő úr, úgy hallom, mostanában nincs hol laknia, kérem, tiszteljen meg azzal, hogy megosztom Önnel és Csinszkával szerény hajlékomat. Sajnos semmi többet nem tudok, sem azt, hol volt pontosan ez a bizonyos hajlék, sem azt, igaz-e. De a fotó, a tinta, és leginkább a kézírás autentikus: „Berci bácsiéknak mindég gyermeki szeretettel Ady Bandiék – 1915. karácsony”. Szép feladat volna kikutatni, mi történt 96-97 évvel ezelőtt.
Tulajdonképpen ez egy köszönőposzt tehát. Az ember időnként észreveszi, mennyi mindene van. Meg is hatódik, ahogy kell, csak erről egy niche-blogban olyan nehéz.
Holnap folytatás következik: beszélgetés Nyáry Krisztiánnal.
