Fotó: Szilágyi Stefi. Smink: Meilinger Zita
Wild Judit a maga részéről csaknem tíz évvel ezelőtt szólította meg az internet lakosságát, még ha akkor minden másképp nézett is ki. Sehol sem nyomultak még a márkablogok, nem sejtettünk Facebookot, nem létezett Twitter. De ő sem vette ennyire komolyan második mesterségét, az ékszerkészítést. Amely ma a fő csapás az életében.
Mit ad a Facebook közösség a Vadjutkához mint márkához?
Az én elméletem szerint az használja könnyen ezeket a felületeket, aki nyüzsgő típus. Kommunikatív. Én pedig eleve ilyen vagyok. Grafomán, csicsergő, szeretek fotózni, minden összetevő adott ahhoz, kialakulhasson egy valamiféle közös érdeklődésen alapuló közösség. Egy mizantrópnak valóban biztos sokkal nehezebb egy közösség életben tartása.
Mi mindent teszel azért, hogy nekilóduljon az interakció?
Az organikus növekedés híve vagyok, nem a lájkolós játékoké. Az push marketing volna, nem szeretem. Így persze lassabb a növekedés. Ez a 3500 ember nem nézi meg mindennap az oldalt, talán a 20 százalékukat érem el. A Facebook ugyanis a meglévő folyamatokat erősíti fel, ami nem egészen jó. Teljesen partnerként kommunikálok a közösségemmel, ugyanakkor nincs demokrácia, nem más fogja eldönteni, hogy milyen új dolgot csinálok. Ha hozzászólnak egy új ékszervariációhoz, az akkor számít, ha azt erősíti meg, amit addig is gondoltam. De persze az is üzenetértékű, ha senki sem reagál egy ékszerre, vagy új kollekcióra, ezekre is figyelek. Mindemellett volt rá példa, hogy online kutatást csináltam többek közt arról, hogy milyen típusú ékszert hiányolnak a kínálatomból. Az eredmény azt erősítette meg, amit már előtte is gondoltam, éreztem.
Ugyanakkor az évek során puhultam is: most már csak az új ékszerek tervezési, elkészítési folyamatában vagyok ilyen háklis: a már létező ékszereknél van olyan, hogy valaki piros vagy kék változatban rendel egyet.
Vannak hangadók, akikről már vakon tudod, mit szeretnének?
Persze. A törzsvásárlókkal lazább az ember. Rugalmasabb.
Mivel kézzelfogható tárgyakat kínálsz, az állandó kedvezmények és újdonságok miatt neked kiemelten hasznos lehet a Twitter. Mit gondolsz, Magyarországon miért nem indult be úgy igazán?
Nyitottam üzletet az Etsyn, amely mögött gigászi nemzetközi közösség található. Nekem az volt az első csatornám. Három éve kifejezetten azért állítottam fel a Twitter accountom, hogy az etsys közösséggel csiripeljek. De ezt a funkciót ugyanúgy ellátják az Etsy fórumai. Minden az Etsyből jön és fut bele. A Pinterest, a Polyvore, a Flickr. Az ékszereim megcsillantásához kardinális minden vizuális funkció, a Twitter ilyen szempontból nem esik kézre. És a 140 karaktert is kevesellem.
Nálad mik a nagy webkettes találkozások?
Rengeteg van. Egyszer például utaztam a négyes-hatoson a Moszkvától a Blaháig, amikor is egy fiatal párocska dumált mellettem a WAMP-ról. A Mechwart téren még tartottam magam meg a szám, közben átment előttünk a zebrán Matheidesz Réka, a WAMP egyik alapítója, nagyon vicces volt. Ám a Nyugatinál, amikor kitértek az árusokra, belefolytam a beszélgetésbe. A Wesselényi utcánál tudakolták meg, ki vagyok. Átadtam a névjegyemet, mire egyikük felkiáltott, hogy nemrég lájkolta épp az oldalt. Az alaptalálkozás az, hogy eleve a Facebookról jön a legtöbb vevőm az üzletbe.
Egyszerű egybeesés, hogy az újságírói pálya mellett ennyire jó volt a kézügyességed, vagy képezted magad?
Hivatalosan sosem tanultam semmit, nem is foglalkoztam a kézművességgel, 2010-ben kezdtem el egy ötvösiskolát, illetve 2004-ben beültem egy rogyasztott üveg workshopra. De nekem az üveg túl merev és hideg, abbahagytam.
Mikor hagytad ott végleg az újságírást?
Nem elvágólag szakítottam, hosszú és lassú átmenet volt. Tíz évvel ezelőtt, amikor belevágtam az ékszerkészítésbe, kikapcsolódásnak gondoltam, és attól tartottam, ki is égek, ha sokat csinálom. Az Etsy-korszakkal rádöbbentem, minél többet csinálom, annál jobb. Egyébként Panyi Zsuzsi biztatott, hogy regisztráljak.
Milyen gyorsan érkezett az első siker?
Két hete voltam fent, amikor eladtam egy láncot. Ha több hónapig nem történik semmi, biztos összetörik a lelkem. Egyébként akkoriban az Etsy is jóval kisebb volt még. Könnyen megtaláltak a keresőben. Ott olyan élet megy… egymásért tenni, egymást segíteni evidens dolog. Egymást promotáljuk etsys eszközökkel, sorozatok mennek mindenkinek a saját blogján, mindeközben baráti társaságok is születnek, tudunk egymás magánéletéről. Kezdetben teljesen bele voltam zúgva, fél éven át ez volt az életem, két éven át dolgoztam az európai csoport blogjának a szerkesztőségében. Játszottunk Secret Santát, Európában repkedtek az ajándékok. 2010-ben az Etsy Amsterdamban szervezett egy nagy vásárt, hatalmas meetupot. Fantasztikusan sikerült, igazi barátságok születtek. Berlinben pedig ősszel megtartotta története első konferenciáját, workshoppal egybekötve. A filozófiájukról, a fenntarthatóságról szólt, a workshopok meg arról, hogyan tudunk ebben segíteni. Iszonyúan jól volt megszervezve, ilyen volt a névjegytábla,
és azóta hordozom magamnál ezt a faérmécskét,
pénztárcámban a bátorságom. Egy felújított gyártelepen (ewerk) tartották, még amit ettünk, az is sustainable food volt. Aki pedig belefáradt az előadásokba, az a galérián varrhatott Marimekko anyagokból kistáskát vagy párnahuzatot. Ez volt az első találkozásom egy varrógéppel.
* – A boncasztalon – tesszük hozzá egyszerre. *
Egyedül menedzseled az oldalakat?
Igen, de van egy PR-szakértő barátnőm, ő segít. Az az elv, hogy napi négy órába minden adminisztratív feladatnak bele kell férnie, a könyvelővel folytatott levelezéstől a posztolásig.
Nagyon együtt mozog nálad online és offline, egészen biztosan nem fog egyik a másik fölé kerekedni.
Mivel ezeket az ékszereket sokkal nehezebb elképzelni, vizualizálni, mintha aranyból ötvöznék karkötőket, nagyon kell a bolt három dimenzióban. De 2003. óta vezetek netnaplót, kezdetben klasszikus énblog volt. És öt éven át techie újságíró voltam, valamint első körben fotóriporternek tanultam gimnázium után. E három dolog sokat segít az online és offline jelenlét összekötésére.
Te kóstolgattad az okostelefonokat?
Szociológus az eredeti végzettségem, főleg az internet és a társadalom metszetével foglalkoztam. Nem vagyok kütyümán, leálltam a Nokia valahányasnál, amikor burjánozni kezdtek a telefonok. Ráadásul kissé függő alkat is vagyok, és félek attól, hogy ha lenne okostelefonom, akkor tényleg éjjel-nappal a neten lógnék és nem lenne magánéletem. Szóval addig nem akarok okostelefont, amíg csak ezt megtehetem.
Engem inkább az internet társadalmi hatásai érdekeltek, hogyan illeszthető be az életbe, gazdaságilag és szociálisan, ezért többnyire azonnal kipróbáltam minden újdonságot. Például egy barátnőmnél láttam, milyen jó ötlet blogot indítani. Eleinte úgy műveltem, ahogy a gyerekek írnak naplót: ma borsófőzelék volt az iskolában.
Igen, az határozottan ilyen időszak volt. Ezt ette meg a közösségi média.
Biztos?
Teljesen. Mármint nem a főzeléket.
Nálam hosszú ideig terápiás célzattal is működött.
Aztán egyszer csak minden poszt az ékszerekről kezdett szólni?
Érdekes, hogy az ékszerekkel körülbelül ezzel egyidőben kezdtem foglalkozni, de teljesen hobbiszinten, a tévé előtt esténként. Amikor olyan sok felhalmozódott, hogy nem bírtam otthon tárolni őket, elvittem a termést két boltba. Ez így ment hosszú ideig, nem gondoltam erre komolyan, volt egy statikus webszájtom, a munkám során ugyanis egy konzervszolgáltatást kellett tesztelnem. A fúzió az iwiwen következett be úgy 2006-ban, elkezdtem hírlevélnek nevezett üzeneteket küldeni a barátaimnak emailben, míg az iwiwen albumokat készítettem a kollekcióimnak, gyakorlatilag a feliratkozókat toboroztam az akkori közösségi oldalon, bíztam benne, hogy ők továbbküldik a saját barátaiknak.
Pedig az iwiwre nem is úgy tekintettünk.
Nem, nekem viszont valamit kellett kezdenem a túlkínálattal. Így hát számítottam a barátaimra. De közösséget már a WAMP-on és a Facebookon építettem az ékszerek köré.
