Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

2011.09.05.
08:16

Írta: pázsitzebra

Hogyan változott a közösségi média az elmúlt hat évben?

Na most van az, hogy kurálunk. Tibi bácsi fénykorát idéző szimpátiával küldöm ezt az infógrafikát minden kedves közösségi médiával barátkozó, flörtölő, szerelmeskedő vagy házasuló júzernek. Időről időre, és egyre szűkebb ez az intervallum, jó vetni egy pillantást a számokra, hogyan is állunk. A 2010-es térkép tele volt humorral, de bizonyos részleteiben máris súlyosan múlt időnek számít: szerepel rajta "a Google Buzz épp emelkedő" szigete, és természetesen nyoma sincs a Plusnak.

Az alábbi grafika néhány highlightja:

  • A kor nem számít. Ez a legfontosabb stat. Minden csoportban ugrásszerű a növekedés 2005 ősze óta. Hát ennek tükrében különös melankólia vegyül annak viccességébe, amikor egy high-end étterem, könyvesbolt-hálózat, luxusszálloda illetékese úgy nyilatkozik, az ő célcsoportja nincs fent Facebookon.
  • A Facebook korántsem minden, de agórának a legfontosabb. Tényleg itt érdemes mindent megemlíteni, ezáltal potenciálisan napi sok százmillió egyéni látogatóhoz gyűrűzhet el, amit mondunk.
  • A közösségi média megkerülhetetlen a HR-ben. Minden második munkáltató használja a social platformokat, amikor új alkalmazottat vesz fel.
  • A Facebook a világ harmadik legnagyobb országa. Ebből a mondatból legkésőbb tavaly kiveszett a hasonlat. A kék site tényleg felkerült a térképre.
  • Márpedig a márkáknak szükségük van saját blogra. Még mindig egyenletes ütemben növekszik azon cégek száma, amelyek felismerték ennek jelentőségét. Boldogan blogolnak, és jót tesz nekik.
  • Érdekességek: Brazília Orkut-nagyhatalom, Kínában egyáltalán nem foglalkoznak a Facebookkal, Oroszországban a Vkontakte nevű közösségi site tarol, náluk a listán a Facebook a harmadik az Odnoklassnikit követően. Az utóbbiról nem tudom pontosan, micsoda, de nyolc év fájdalmasan ködbehullott orosztanulás alapján osztálytárskeresőnek tippelem.

Szóval itt és így állunk momentán. A trendeket éppenséggel lehet firtatni, de kalkuláljuk bele, hogy a közösségi médiában leginkább az okoz meglepetést, ha valami nem meglepő.

The Growth of Social Media: An Infographic
Source: The Growth of Social Media: An Infographic

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 júzer közösségi média

2011.09.02.
08:46

Írta: pázsitzebra

Csípős és édes, piros és fekete

 

Fotó: Lakner Kinga

A magyar gasztroélet mestertortája, a szakértők krémes habja, a multikulti étkezés hétfogásos vacsoraparádéja. Hiába minden ízében demokratikus intézmény a webkettő. Mautner Zsófi kérdés nélkül a magyar bloggerek királynője.

Meztelen üzenet: Nagyon éles kanyarral érkeztél abba a jelenségbe, amely ma vagy. Te magad röviden úgy szoktad leírni, az út a diplomatafolyosótól a diplomatapudingig vezetett.

Mautner Zsófi: Igen, eredetileg ugyanis közgazdász vagyok. A diploma után tíz évig európai uniós ügyekkel foglalkoztam, ennek az időnek a felét Brüsszelben töltöttem, esélyegyenlőség és kultúra területeken. Ez tartott 2008-ig. Mondhatom, a gasztronómia kezdettől jelen van az életemben. Nyolcéves koromban sütikkel kezdtem, azután odaálltam a nagymamám mellé a konyhában, aki a legnagyobb szakácsnő volt a családban, felnőtt fejjel pedig jártamban-keltemben ahol csak tehettem, Vietnámtól Marokkón át New Yorkig elvégeztem egy helyi konyhára fókuszáló főzőtanfolyamot. 2005-ben lépett más szintre az életemben a főzés iránti szerelem. Akkor indítottam el a Chili & Vaníliát, a kezdet kezdetén kizárólag saját célra. Semmiféle pályaváltási vagy márkaépítési ambícióm nem volt, mondanivalóm viszont temérdek,

Szólj hozzá!

Címkék: blogterju mautner zsofi chili es vanilia

2011.08.29.
08:16

Írta: pázsitzebra

Hogyan kell közösségiül felöltözni?

Ha egy közösségi történetet megénekel a CNN, arra azért érdemes odafigyelni.

Pedig ruhákról van szó.

Adott egy ország, India, ahol körülbelül hetven éve sosem látott jelentőséget nyert egy teljesen semleges tevékenység: a szövés. Gandhi ugyanis olyan magaslatokba emelte ennek a munkának békés, monoton ártatlanságát, hogy gyakorlatilag kihajította vele a világ akkor vezető hatalmát a hazájából. A közelmúltban egy közösségi projekt, a neve a beszédes IOU, ezt a szálat vette fel újra. Érdemes végigpergetni a háromperces videót, nagyon transzparensen taglalja a lényegét.

Az IOU két vezérszempont alapján működik. Az egyik a kézművesség, ami voltaképpen a harmadik évezred egyik lázadási formája azzal az evidens céllal, hogy mentsük a Földből, ami még menthető. Áldozatos egy út, macerás és kényelmetlen, de a huszonötödik órában sajnos a helyzeti komfort elsőbbségén túlment az idő. Közösségivé azonban a másik szempont teszi. A weboldalukon, a blogjukban és minden elérhető pluginjükön keresztül bárki végigkövetheti a választott ing, nadrág, felsőrész, kabátka, ruha útját. Látja, ki szőtte meg az anyagot, ki tervezett belőle hordható darabot – ők már európaiak, általában románok vagy olaszok –, és ha valaki vásárol a webshopban, feltöltheti a fényképét a folyamatábra utolsó kis fázisában. Azaz a weboldal látogatói azt is megtudhatják, hová érkezett az öltözék.

Miként a videó utolsó diája mondja: Ugye, hogy okos?

 Olykor a meztelen üzenet is felöltözne. Ilyen cuccokba például bármikor borzasztóan szívesen.

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 újmédia divat india közösségi média win win call to action közösségi vásárlás közösségi márka

2011.08.24.
08:01

Írta: pázsitzebra

Enni adni a legjobb a világon

Wichmann Anna – Hedonism

Fotó: Nagy Hajni

Egyik kezében webkettő, másikban bonbonforma. A harmadikkal cikket ír, szerkeszt, munkát ad ki, tesztel, kísérletezik, rendelésre gyárt sok száz süteményt vagy több ezer gombóc fagylaltot. A stahl.hu főszerkesztője, engem egy értekezlet után fogadott. Házi készítésű, nyírfacukros citromfűszörppel, házi sütésű vizes kiflivel és házi passzírozású padlizsánkrémmel. Soha nem ettem még ennyit interjúkészítés közben.

Meztelen üzenet: Amikor nekiállsz kitalálni egy új sütit, az hogy kezdődik? Ízre vágysz, állagra, netán kóstolsz valamit, ami hiányérzetet hagy benned?

Wichmann Anna: Az ízek kezdettől körülvesznek, ellenben a technika lehetőségei csupa újat rejtenek, nagyon izgalmas terület, arra vagyok rákattanva. Például kér az ember egy szelet Sacher tortát, ami egy meleg, sand felvert tészta és eltűnődik, miért ne ötvözhetnénk ezt az eljárást egy más típusú tésztával, például omlóssal. Majd meglátjuk, mennyit bír el. Amikor megvan az alaptészta, jöhetnek a fűszerkísérletek. Kertes házban lakom, több különböző gyümölcsünk terem. Hogy pillanatnyilag mi érik, nagyban befolyásolja, mit sütök. A mákos-ribizlis torta, ami azóta is nagy sikerrel fut az egyik kávézóban, ahová szállítok, úgy született, hogy kimentem a kertbe és roskadoztak a ribizlibokrok. Épp egy kálciumszegény étrenden tengődő ügyfelemnek sütöttem, amire kiváló megoldás a mák, így hoztam össze a tésztát.

M. ü.: Kit faggatsz, ha elakadsz?

W. A.: A hobbiból hivatás lett, cukrász vagyok, a közelmúltban, anyukaként, már igencsak web- és blog közelben vettem részt az OKJ-s képzésen, ahol rengeteget tanultam és elsajátítottam az alapokat. Ez azonban például nem fedezi a csoki tudásom ideális mércéjét, azért Franciaországba és Olaszországba utaztam el műhelyekbe tanulni. Így tudok fejlődni, modern csokoládé-technológiákat elsajátítani. Az ott megismert mestereket szoktam utólag emailben zaklatni, de sajnos arra madjhogynem képtelenség támaszkodni, nagyon lassan reagálnak. Itthon rengeteget tud segíteni nekem Talmácsi Károly, aki még a Szerencsi Csokoládégyárban kezdte abban az időben, amikor sózva érkezett hazánkba a narancshéj, mert csak így lehetett tartósítani. Őt egészen biztosan felhívhatom azzal, hogy egy rendezvényre ötven kiló fagylaltot rendeltek tőlem, árulja el, hogyan kell ezt menedzselni. Mert nem elég elkészíteni egy finom desszertet, szállítani, tárolni is tudni kell, minőségváltozás nélkül.

M. ü.: Fontos volt a hivatalos képzés?

W. A.: A gyerekkori álmom teljesült vele. Mindig arra vágytam, hogy cukrász legyek.

Szólj hozzá!

Címkék: blogoszféra blogterju wichmann anna

2011.08.22.
08:25

Írta: pázsitzebra

Mire megy el a nap?

Létezik egy titkos rém a háztartásokban. Jóllehet egyikünk sem látta még, nincs olyan szülő, aki ne ismerné – *egy* sem. Ő a Félpárzoknievő Szörny. Átlagosan három mosásonként diadalmaskodik, nem is értem, miért nincs Facebook oldala. Ezzel a globális networkinggel?

Az ő dermesztően profi felnőtt unokatestvére a Webes Időmiszlikező. Az ott egy komoly vigyor. Ő már nem éri be koboldcsínyekkel, nem szilikonszarvassal gurigázik, maffiában csapatja. Nincs olyan közösségi platform, amelyen ne lennének meg az emberei. Akik a speciális kiképzésnek köszönhetően meglehetősen összementek, ám ettől csak még hatékonyabbak: minden zugban felállítják a pöttöm műszerkéiket, nekünk meg spirálozik a napunk lefelé a lefolyón.

Hol veszítjük el az időt?

Ha a kérdés úgy vetődik fel, hogy közben a netre vagyunk csirizelve, semmi misztikus nincs benne. Mindannyian tudjuk, hol. A közösségi médiában, a naponta tucatnyi alkalommal megnyitott levelezésünkben, a párhuzamos csetekben, az azonnal elolvasott és megválaszolt, többfordulós emilekben, a hírlevelekben, a kuponajánlatokban, és nagy mértékben a második Google, vagyis a YouTube sokórás lánc-showműsorában. A boldog linkről linkre ugrálásban. Az egymás sarkát tapodó nyitott tabjaink között.

Nemrég egy, a munkájában zavarbaejtően sikeres barátom hangosan kitört Facebookon. Kevesellte a türelmét, többet kért az égtől. El kellett tűnődnöm. Bár ellenzem, hogy körülményekre hárítsuk a felelősséget, most tényleg úgy látom, a világról van szó. Ez az évezred nem kedvez a türelemnek. Akiből hiányzik, az szinte csak a korra jellemző normál formát hozza.

Időt szerintem egyértelműen úgy nyerünk, ha rendszereket gyártunk. Tucatnyit akár, szükség szerint. Ez a folyamat egy csaknem évtizedes Opel reklámra hasonlít, sajnos nem találok hozzá linket, ám ugyanezért nem bűn lelőnöm a poént: először haha, aztán aha. Mert amikor kisiklik a kezünkből a saját időnk, az minden szinten károsítja az életünket. Semmi sem nevetséges, ami ez ellen hat.

Nem ciki és nem szégyen tehát, ami azt célozza, hogy az időnk nálunk maradjon, méghozzá egyben. Elmondom például, hogy csinálom sok éve, hogy nem késem el: nem mosom össze a készülődést az indulással. Egy nyomás nélküli intervallumban összeszedek mindent, ami a következő célállomáshoz kell, később csak nyúlok érte, gondolkodás nélkül. Az is segít, amikor ebben megfordítom a sorrendet. A zárómozdulatot hozom előre, bármi legyen is az. Triviálisan hangzik, biztosan az is, viszont beszámolhatok róla, működik. Ez persze csak példa. Aki heti öt óránál többet tölt vásárlással, lelkiismeret-furdalás nélkül válassza a házhoz szállítást. Ha mindezt szomszéddal összefogva teszi, már közösségi gesztust gyakorol, szárazföldi groupon-modellt basic fokozaton. Aztán célszerű a találkozókat egymás mellé helyezni, egy napba vagy például két délelőttbe sűríteni őket. A YouTube-barangolást megteszi helyettünk a uwall. Napi két óra tévézést hepienddel vált ki ugyanennyi sport, személyiségfejlesztés, papíralapú olvasás. És nem arról beszélek, hogy a családi vagy háztartási feladatok helyett dobjuk fel a lábunk a kanapén. Természetesen a ránk bízott lények és felelősség mindent visz. De az idő random réseit érdemes összeszedni, különben magunk ellen fordítjuk őket.

Az Időmiszlikező embereivel szemben pedig ne sokat gondolkozzunk. Szükségtelen minden sms-t azonnal elolvasni és válaszolni rá. Szükségtelen a vidám "Tlingggg! Új mél!" csengettyűszóra eldobni kaszát-kapát. A Facebook-fal és társai ásító barlangjaitól természetesen nem kell teljesen elfordulni, de döntsük el előre, a nap melyik részén látogatunk fel a közösségi hálózatokra. Ha a munkánkhoz kapcsolódik, akkor pláne. Próbáljuk ki azt is, hogy előre dolgozunk. Hihetetlenül átlátható struktúrába rendezi a folytatást.

És legyünk éberek. Ezek ott vannak mindenhol. Ezek visszatérnek. Ezek állandó innovációban tolják, új meg új ötletek özönével. Nekünk viszont szükségünk van a lefolyóinkra. Ne hagyjuk, hogy eldugítsák őket.

Bő fél évvel ezelőtt írtam a rendszerracionalizálás szépségéről drága anyalapomba egy cikket. Itt elérhető. De nem ám holmi spontán klikkel! Előbb tessék szépen elkeríteni rá az időt.

Szólj hozzá!

Címkék: facebook újságírás közösségi média netfüggő

2011.08.11.
08:46

Írta: pázsitzebra

Hol vagyunk? Ismét egy kis Google Plus

Amikor a Homo Sapiens elvesztette netszüzességét – ősködbe vesző kilencvenes évek, ah –, óhatatlanul elkapta a dzsungelszabadság bódulata. Eszelős egy trip volt belefeledkezni a három duplavé roppant, hömpölygő, hatalmasan lenyűgöző áramlatába. Hajnalig kattintani linkről linkre: csak a könyvek szippantják így be az embert. Az olvasás mint önálló univerzum. Az idő korlátai képlékeny hullámokká változnak, az idő kilép önmagából, örvénylő fergetege elragad, bábu vagy, egy hátrafelé táguló, derengő világ bábuja. Csak mert vigyázó szemed mondatokra veted. A világ legnagyobb és legegyszerűbb titka ez, sosem fogja érvényét veszteni. Ha pörögve beszippant, mindegy, pirkad már vagy három megyével távolabb robog velünk a vonat, meteorok zuhanhatnak szülővárosunkra, eggyé válunk azzal, ahol gondolatban járunk. Sejtelmünk sincs, merre van az, de így a jó.

Csak hát az ember persze nem utazhat állandóan, vélhetőleg egyre kevesebbet netezhet korlátlanul és ezért kényelmesen bármikor. A kezdeti pezsgés kifakult, háttérbe szorult. Akit pedig a munkája bilincsel a nethez, ritkábban éli meg a szörfözés luxusát, mint azok, akik esténként ülnek le a géphez. Ha az ember egész nap a neten, nettel dolgozik, elkezd optimalizálni. Böngészés helyett beállítja a Google Alerts funkciót, regisztrál a Storify, Summify, Twilert oldalakon, rögzíti a témáit a StumbleUponon és heti egyszeri értesítőt kér az újdonságokról. Ami pedig kedves-fontos blogjait illeti, feliratkozik a hírlevelükre.

Nem bréking, de tény, és annak örömteli: a Google Plus a felsorolt platformok mindegyikét netmacera nélkül helyettesíti. A Sparks kiváltja a Google Alerts szűrőinket, a Summifyból kapott cikkek hibátlanul meg fognak jelenni az illető szerzők Google Plus oldalán, az olvasottunk bloggerek írásai dettó. Elég bekarikáznunk őket, szellemi termékük a megjelenés órájában ott pompázik a G+ falunkon. Ha kedvünk tartja, hiperlink és körítés nélkül továbboszthatjuk az írásaikat, a kommentekben pedig – ez hatalmas fles, sok misét megér még majd a jövőben, drága olvasó – felvehetjük velük a kapcsolatot. Még nagyon izgatja őket az ottani jelenlét, még mindenkinek örülnek – még válaszolnak! Gondoljunk bele. A világ legfrissebb szakmájának derék és neves élmunkásai. És leszólíthatóak a piacon. Elvileg persze megtehetnénk ugyanezt a Facebook oldalukon is, de ott már olyan eszelősen burjánzik a helyzet, hogy szinte esélytelenül várnánk válaszra. A több ezres emaillistájukat ilyen szempontból említeni sem érdemes.

Összefoglalva: ebben a pillanatban a körökre egy árva rossz szót nem lehet szólni. Csak könnyítenek, csak egyszerűsítenek, csak gyorsítanak. Éljünk a perccel, drágáim! És kezdjünk bele abba a levélbe az unokáinknak. "Édes csillagaim. Akkoriban, amikor a nagyi, hiszitek vagy sem, minden áldott nap, még bétában nézegette, hol tart a világ akkor legfeltűnőbb, legtárgyaltabb közösségi platformja és szinte minden alkalommal valami újat fedezett fel rajta..."

De hogy senki egyetlen körből se érezze kitaszítva magát, ezen a linken képről képre végigvezetik a kísérletezés első lépésein. Mert, mint a gyerekeim edzője szokta mondani, még az eredménynél is fontosabb, hogy játék közben jól érezzük magunkat.

Szólj hozzá!

Címkék: google plus

2011.08.10.
07:02

Írta: pázsitzebra

És tőlem miért kapsz munkát?

 

BESZÉLGETTEM JAKAB ANDORRAL

 

Drága Olvasó, az alább tálalt interjú rendkívüli helyzetben született. Beszélgetőtársamat nem ismered, mégsem kell bemutatnom. Ő a KKV jelen jajhimuszának Erkele és Kölcseyje, a vírusposztok százholdas pagonya, a spontán lájkhatalom kiemelt Oscar-esélyese. Egy ország csügg szavain, és ennek vagy tíz napja már. Egy percre eső online címlapjelenléte mellett momentán Kim Kardashian beállhat Karácsony János bujdosóbandájába. Ő a miénk, ő mi vagyunk. Nem hiába szól úgy az egyik felkövető poszt címe, Andor for president. Fokozva: Andor for king. Andor, we love you. A posztjaiban extra jófejnek tűnik. Pedig tényleg az.

Meztelen üzenet: Mióta létezik a blogod, és mi volt az eredeti elképzelésed a profiljáról?

Jakab Andor: Nyár elején indtottam el. Előtte csak kommenteltem másokén, aztán gondoltam, nagyobb kommentek inkább önálló blogot érdemelnének. Ezért lett a Jakab Andor énblog, azaz specifikus téma nélküli.

M. ü.: AND / OR, ezt értjük. Honnan a Jakab?

J. A.: Szerintem tökéletesen passzol. A Jakab a dolog másik oldala. Lehetett volna Varga, Nagy és ilyesmi is, hagyományos magyar név, ékezetek nélkül. De a Jakab tetszett a legjobban. Ha már az andor angolul van, a másik fele legyen rendes magyar név.

M. ü.: A dolog alatt most a közügyeket értsük?

J. A.: Hamvas Béla közügy?

M. ü.: Eléggé.

J. A.: Akkor igen.

M. ü.: Teljesen civil életet élsz, ugye? Hogy ízlik ez a fura, közösségi hírnév, amelyben egy fél országot meg lehet mozgatni, de közben annyira takarásban maradsz, amennyire szeretnél?

J. A.: Így tetszik. Valójában becsülöm azokat, akik a hírnevet elvállalják igazából is. Nekem a hátam közepére sem hiányzik.  Szerintem sokkal fontosabb, amit mondok,  mint az, hogy ujjal lehessen rám mutogatni a Szigeten, ahol ugyanúgy akarok sörözni, mint akárki más.

M. ü.: Hogy született meg a poszt ötlete?

J. A.: Egyfelől a dolog annyira konkrét, amennyire dolog lehet konkrét. Tehát tényleg megvan bennem minden, hogy csináljak egy olyan céget, amilyenről a bejegyzés tipikusan szól. Tudok rá pénzt szerezni, értek ehhez-ahhoz és nagy bennem a vállalkozókedv. Le tudom szarni, ha elbukom a pénzem, lakásom. És mégsem teszem. Ez teljesen konkrét, és ha csinálnék céget, olyat csinálnék, amilyet leírtam. Lehetne netes médiacég, lehetne online marketingügynökség, ha most elkezdek gondolkodni, holnapra felsorolok tizenöt olyan koncepciót, amit érdemes lenne kidolgozni és megcsinálni. És úgy csinálnám, ahogyan a bejegyzésben szól. Másfelől frusztrál a téma. És így született meg az ötlet, hogy a saját frusztrációmon keresztül mutassam be. Tudtam, hogy egy vállalkozó panasza a kutyát nem érdekelné. Az viszont talán sokakat, hogy miért NEM adok munkát.

20 komment

Címkék: web2.0 blogger blogoszféra ted blogterju jakab andor

2011.08.08.
08:46

Írta: pázsitzebra

Tulajdonképpen mivel foglalkozik a közösségimédia-menedzser?

Vallomással indítok. Néhány héttel ezelőttig még én sem így írtam, kifejezetten a poszt kedvéért raboltam rá a kérdésemmel Mártonfi Attilára. Laczkó Krisztinával együtt ugyanis ők ketten a magyar helyesírás bőven termő mesekertjei, kimeríthetetlen tudástankjai, sikító tinik – és na jó, legyen, egy-két szavaszegett szigorlatozó – előtt vesszőszabály-koncertező Gagái és Guettái. De most már tudom, egybe és kötőjellel, édes anyanyelvünk mozgószabály nevű mutatványát jó szívvel ajánlom szíves figyelmünkbe, szórakoztató egy terep a helyesírás, imádom, jaj, rettentően szórakoztató.

A címben feltett kérdést azonban nem válaszolja meg.

Vegyünk néhány erős online jelenléttel dolgozó munkahelyet példának. Ügynökséget, szerkesztőséget, egy jellegzetes KKV-t, egy webshopot, egy márkaképviseletet. Mit válasszanak, minden munkatársuk értsen hozzá valamennyire? Inkább képezzék ki egyiküket? Netán rögtön kettőt-hármat közülük? Vagy hozzák létre ezt az öt évvel ezelőtt még nem is létező pozíciót és vegyenek fel rá valakit? Ha utóbbi, melyek legyenek a pontos kritériumok? Hogyan kutassák fel? Miket kérdezzenek tőle az interjún?

Próbáltam összevetni a néhány évvel ezelőtti követelményeket viszonylag frissekkel, finom kis elemzésre készültem a különbségekből. De meglepődtem, mennyire hasonlítanak az erről szóló posztok akkor és most. Saját kockázatomra kijelentem, a mérleg nyelve az önálló közösségi szakértő felé billent el. Érdekesnek találom, hogy a közösségi univerzum formálódásának kezdetén sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a technikai tudás, mint most. Szerintem ma kicsit mosolyogtató az a gondolat, hogy a HTML-hez értő közösségi menedzser önmagában jobb a hasonlóan felkészült és tájékozott, ám programozásban zokni kollégájánál. Teljesen, de teljesen nem a funkcionális tapasztalat határozza meg, hogy valaki elkapja-e a social ritmust. Ami a többit illeti, körülbelül hasonlóak az általános feltételek: feszes netjelenlét, kiváló kommunikációs készség, márkanagykövet-attitűd, 24/7 munkaidőszemlélet, párbeszéd-készség, kiváló platformismeret. Esetleg természetes segítőkészség, szemfülesség.

IMHO határozottan előny főszerephez juttatni a közösségi ügyek összességét bármely társulatban. Hogy fel tudjon adni Google hirdetést, az bárkitől elvárható. Hogy egy adott márka hangjára szabva blogot indítson, ahhoz egyéni képesség kell. Az nem probléma, ha egy főnök még mindig azt hiszi, a közösségi média a Facebook szinonímája, ehhez ráadásul rongyosra csócsált iwiwes reflexeit működteti, amikor magyaráz róla, de a közösségi kolléga vagy legyen képes meggyőzően összefoglalni, mennyivel többről van szó, vagy harcolja ki, hogy a vezetőség ebbe ne üsse bele az orrát. Hasonlóképpen kardoskodjon sikerrel a fizetős monitoreszközök mellett. Hírlevéllistát létrehozni egy kampányért, ezeket a hírleveleket élvezetesen és egészséges ritmusban menedzselni, majd az eredményeit átlátni és hatékonyan kamatoztatni – ehhez nyugalom kell és önállóság. Így hát összefoglalva úgy látom, a már felsoroltak, illetve a például a Clearblog ezen posztjában található lista mellett a közösségimédia-menedzser az alábbiakkal foglalkozik:

  • gyorsan és egyértelműen átlátja a közösségi média különböző regisztereit,
  • ha azt hallja, közösségi média, nem a Facebook az első gondolata, hanem a teljes csomag,
  • ismeri a hagyományos PR és a közösségi kommunikáció markáns különbségeit, ezért semmi szín alatt nem erőlteti utóbbira az előbbit,
  • tudja, melyik közösségi platform milyen célra felel meg a legjobban,
  • magabiztosan, szorongás nélkül adja ezek mindig a helyzetnek megfelelő elegyét,
  • örömmel és nagy szakértelemmel használja ki a blogok nyújtotta hihetetlenül sokféle lehetőséget,
  • nem jön zavarba a monitoreszközöktől,
  • és ezért asszertíven, érett felnőtt módjára kiáll a közösségi elképzelései mellett. Mert tudja, hogy az az ő dolga.

 

Szerintetek még mivel foglalkozik a közösségimédia-menedzser?

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 közösségi média win win jelenlét a közösségi médiában

2011.08.05.
08:46

Írta: pázsitzebra

A blogolás átfogó tanulási folyamat


Havas Dóra – Lila füge

Havas Dóra egy nemzetközi reklámügynökségnél dolgozott igen magas beosztásban, amikor, még a magyar blogoszféra robbanása előtt jóval, elindította a saját gasztronaplóját. Marketingstratéga lévén lehetett volna üzleti terve. De nem volt. Csak szerelmes a főzésbe.

Meztelen üzenet: Muszáj a címmel kezdenem. Az volt a lényeg, hogy nagyon eltérjen a két szó világa, vagy rajongsz a fügéért?

Havas Dóra: Úgy kezdődött, hogy reggelenként, amikor bementem a munkahelyemre, mindig kitört belőlem a lelkendezés, hogy ilyen jó levest főztem és olyan fagyit készítettem előző nap. Hamarosan észrevettem, hogy senkit nem érdekel, úgy is fogalmazhatnék, halálra untatok az ilyesmivel mindenkit. Aztán egyszer csak rátaláltam a Zsófi blogjára, és villámcsapásként felismertem: nekem kell ilyen. A téma volt irányadó, magyar gasztroblog sokáig nem is létezett a Chili és Vanílián kívül, a külföldiekkel pedig nem foglalkoztam. Az ő blogja láttán tudtam, ez éppen nekem való csatorna lesz, minden közléskényszeremnek teret enged. Két nap múlva leültem, hogy a blogspoton megvessem a lábam. Volt egy rubrika, mi legyen a neve, és én beírtam, hogy Lila füge. Intuitíven és azonnal. Még csak nem is gondolkoztam rajta.

M. ü.: Várjunk. Leültél, milyen cím motoszkált a fejedben?

H. D.: Egy sem. Az vezérelt, hogy megnézzem,

Szólj hozzá!

Címkék: blogoszféra blogterju mautner zsofi chili es vanilia havas dora

2011.08.02.
08:46

Írta: pázsitzebra

Google Plus: mit akarhat jelenleg egy márka? 2. rész

A képen látható néhány tucat szó felér ezerrel: úgy fest, a céges profil számára tényleg nincs kiskapu. Folytatnám is a pluszozást tegnapról.

Elismerem, a Google Plus jelenleg annak lehet a legérdekesebb, akit a közösségimédia-elmélet izgat annyira, hogy születésétől figyelemmel kísérje a fázisokat. Gyakran olyan, mintha előbb válaszolna, semmint elhangzott volna a kérdés. Megteheti. A terep messze nem szűz olyan értelemben, ahogyan mondjuk hat évvel ezelőtt, amikor a webkettő átszakította a célszalagot. Annyira sem, mint amikor a Facebook rádöbbent a saját innovatív erejére, és gyors egymásutánban kezdte suhogtatni az újdonságait. A Google Plus jelenleg vagy olyan, mint egy félig kedves tényeinkre emlékeztető, félig pedig forradalmi újdonságokat virító, kiváló blogposzt, amely nagy tehetséggel és elszántsággal szűr és vegyít tartalmat – vagy pedig egyszerűen egy Maverick, a jó ég tudja, hány pikk ásszal a mandzsettájában, aztán majd ha úgy dönt, hogy elég volt a bétázásból, lesz itt nagy csodálkozás, mi mindennel számoltak az első perctől.

Lássunk egy konkrét példát. Előny-e a Facebook tagság az állásinterjún?

Igen és nem. Egy a kommunikáció területén célbavett állás esetén a HR-munkatárs egészen biztosan rászán tíz percet arra, hogy szemügyre vegye a profilt. Márpedig aki ebben a szektorban akar elhelyezkedni, az komoly netjelenléttel bír, ott bizony van mit találni a Facebookon. Itt jön, ami unalmasan kiszámítható a telefonos bulifelvétel, a sejtelmes vagy éppen hogy túl kitárulkozó képaláírás, a főnökmószeroló spontán felkiáltás, a másnaposságra panaszkodó capslock-sor, a kínosan vicces videó, a kétes öltözékben büszkén pózoló pillanatkép ártalmasságáról. Nem feltétlenül azért, mert ciki. Mindenki tudja, hogy a Facebook-ismeretség alapja a barátság. De egy álláskeresőnek javarészt nincs szüksége arra, amit egy ilyen posztcsokor nagyban implikál: a tétlenkedés, a netéjszakázás, a megbízhatatlanság, a közepes vagy közönséges humorérzék képzetére. Ha azonban nagyon limitált a profil, az bizalmatlanságot sugároz és más irányból lehet kellemetlen.

Ezzel azonban pillanatnyilag élesen szemben: előny-e a Google Plus tagság az állásinterjún?

Ha az, aki az interjún kérdezget, nem tag, a dolgok jelenlegi állása szerint kétségkívül megvan a varázsa a bennfenntességnek az asztal másik oldalán. Ráadásul meg lehet lebbenteni a meghívó perspektíváját, khm. A körök által részletesen és cseppet sem bántóan testreszabhatjuk, ki lássa a szakmai megmozdulásainkat. És, mivel a Facebookkal ellentétben visszaigazolásra nincs szükség – ez a G+ feature a Twitterre hajaz – számos potenciális vagy vágyott munkáltatót felvehetünk egy őket megillető körbe. Mark Zuckerberg a leginkább körözött név a Google Pluson. Ha elmeséljük, hogy a Sparks alkalmazásban ráálltunk azokra a témákra, amelyek szakmailag új potenciált vagy csatornát nyitnak, az kérdés nélkül jó pozíció. Két kellemetlen kérdés között pedig hanyag eleganciával bedobhatjuk, hogy jó nekünk itt, ebben a kietlen szobában mesélni múltról és jövőképről, de bizony pár pislogásra az az idő, amikor majd a Hangouts segítségével otthonról, a kanapéról veszünk részt az aktuális állásinterjún.

Amit persze egyelőre nemigen használ senki.

Szóval a válasz: határozottan igen.

Az őskorban a wiwen, majd az iwiwen ugyanazt találta rólunk barát és ellenség, ha ez nem tetszett nekünk, legfeljebb nem töltöttük ki a rubrikákat. A Twitteren lehet titkosítani a csiripeket az ismeretlenek előtt, a Facebookon cizellált, árnyalt a testreszabás lehetősége. A körökbe lőtt poszt viszont igazi újdonság. A nagy számok törvénye alapján mindannyiunkra vár egy-két kínos pillanat, Jason Falls már előre hallani véli, amint a média dérrel-dúrral igyekszik a Google Plust okolni majd, ha egy adott politikus tévedésből a nép elé tárja, amit nem kéne.

Mindenesetre nem kellett sokat várni: máris lehet Google Plus-kódexet emlegetni. Hamarosan pedig az új közösségi szokások egész körét.

Szólj hozzá!

Címkék: közösségi média google plus

2011.08.01.
08:46

Írta: pázsitzebra

Google Plus: mit akarhat jelenleg egy márka? 1. rész

Mint azt már ez a blog is megénekelte, a Google Plus türelmet kér, egyelőre nincs cégregisztráció. Arra, aki a vezetéknév: Cipőfelsőrész, keresztnév: Készítő Káefté-módszerhez folyamodott, a legószínek lecsaptak, mint kalapos mámi a szabad helyre Dörgicse felé.

Na most az emlegetett türelem nagy erény, de mihez kezdjen az áldott jó márka az újdonság politúrjától csillogó-villogó felületen addig is?

 

1. A tartalommarketing hosszútávfutás. Én kiírom a neved a pólómra, te betagelsz egy harmadik felet valamely call to action posztodban, és a vektorok sajátságos játéka miatt ez mindhármunknak remek lesz, bár lehet, hogy csak holnapután, emellett sok veszkelődéssel jár: a márka megkeresi, mi érdekelheti a saját közönségét, beállítja a szükséges monitorokat, és amikor kapás van, kopipésztel sok-sok klikkel, és sok a tabulálás a nyitott ablakok között is. Idő, energia, fókusz, idegesség. Ezt az ember mind megspórolja, ha felveszi a témát a saját Sparks oldalára és megosztja tetszés szerint akárhány körével.

2. Ugyanez hátulról. A jelenlegi felhasználók zöme alfanezető, az őskorszak-hőskorszak hajnalán jelen voltak már, egyelőre serényen és igen sűrűn osztanak meg tartalmat a javában pezsgő előbuli-hangulatban, szóval feltűnőek és aktívak a relevánsan posztoló júzerek, könnyű őket megtalálni. Név szerint is keresgélhetünk a Google Plus Directory nevű linken. Aki gondolatébresztő szempontokra vágyik, meríthet ötleteket innen.

3. Ismét néhány szó az emberi tényezőről. Minden brand mögött emberek állnak, akiket vélhetőleg izgat az új díva. Ha a Ford Motor Company nincs is fent, Scott Monty posztjai a megszokott magas nívón elérhetőek bárki számára, csak karikázza be. Szinte biztos, hogy egy ideig kicsit még keveredni fog a hivatalos a személyessel. Az emberi hang természetes fölénnyel üti ki a corporate tónust, a személyes kapcsolat új komplexitást épít, amelyben csak egy csík a sok-sok szín között a hivatalos márkahangnem. Hogy az milyen? Elég, ha felidézzük mélypontját, a tipikus sajtóközleményt.

 

"Légy te magad a márka" – ez soha nem volt annyira igaz, mint most. A közösségi média a koktélpartiba csapó szakmai vásárra hasonlít, amelyen nem lehet már leterrorizálni a potenciális üzleti célpontot széles vigyorral és egy céges névjegykártyával. De megismerkedni valakivel, kideríteni, miben lehetne együttműködni, ki miben lehet a másik segítségére, kit mi érdekel a legjobban, az nagyon is jól kiegészíti a vidám cubalibrézést. Ezek a kapcsolatok aztán organikusan elmélyülnek. Ezért oké a harmadik fél teljesítményét éltető link, akár a riválisoké is: nyugodtan meg lehet említeni azt, ami jól sikerült, még akkor is, ha nem a mi kezünk alól került ki. Vannak bloggerek, akik ötszáz embert követnek a Google Pluson, és tranzakcióba még ötvennel sem bonyolódtak. De olvassák őket, figyelnek rájuk, hallgatják és ajánlgatják őket másoknak. Minél hamarabb teszik ezt, annál hamarabb történik meg velük ugyanez.

Szólj hozzá!

Címkék: közösségi média call to action google plus

2011.07.29.
08:46

Írta: pázsitzebra

Bagelsütöde helyett

Bodrogi Fűszeres Eszter – Fűszer és lélek

Fotó: Szilágyi Stefi

A magyar blogoszféra egyik tartópillére. Jóval a nagy magyar gasztro-blogforradalom előtt érkezett, puszta elhivatottságból. Kenyereken kísérletezett, ebből forrta ki magát a Fűszer és lélek, amelynek alcíme: hétköznap sietős, szombaton kóser.

Meztelen üzenet: Ősblogőznek számítasz. Vissza tudsz emlékezni, mikor olvastál először blogot, mikor éreztél erre késztetést, mitől volt egyértelmű, hogy a főzésről írsz majd?

Bodrogi Fűszeres Eszter: Eleinte a naplószerű blogokat olvastam, azokat nagyon bírtam, mostanra valahogy eltűntek. Az első gasztroblog-élményem, erre jól emlékszem, a Chili és vanília volt. Az akkori munkahelyemen szörföztem a neten, és egyszer csak elém került Zsófi egy posztja. A főnökömmel ugyanis bagelsütödét szerettünk volna nyitni. Zsófi épp szintén azon kesergett, hogy nincs Budapesten bagel. Én pedig mindig nagyon szerettem sütni, azidőtájt épp kenyerekbe vetettem bele magam – még Svédországban tanultam meg, ahol érettségi után bébiszitterkedtem –, a képeket pedig elküldözgettem a barátnőimnek. Nagyon büszke voltam magamra, bár ők egy idő után közölték, dögéhesek lesznek ettől, tehát vagy fejezzem be, vagy találjak ki valamit. Emailezés helyett álltam át a blogolásra.

M. ü.: Akkor már egyszerű volt a blogszoftver?

B. F. E.: Nagyon. Azért is kezdtem a blogspoton, ahol egy informatikai analfabéta is képes felállítani a blogját.

M. ü.: A profiljában rögtön biztos voltál?

B. F. E.: Igen, ezt kigondoltam, mert azt láttam, hogy egyedül a Chili és vaníliának van határozott profilja. Méghozzá a világjáró, városlátogató nő, a kozmopolita kóstoló. A többiek mindig csak az előző esti vacsorát írták le. Gondoltam, próbáljuk meg a zsidó vonalat, legfeljebb ha sok mocskolódó komment érkezik, majd nem engedélyezem őket. Szép fokozatosan elkezdtem írni a családomról is, az olvasók nagyon jól fogadták. Éveken át, a tavalyi választásokig nem volt zsidózás. Akkor kezdtem moderálni. Kéthavonta érkezik egy takarodj-jellegű megszólalás, amelyet egyszerűen törlök. Az olvasók meg nagyon aranyosak, megvédenének, de én nem szeretném, ha erről szólna a blog, így az a legegyszerűbb, ha a szitokkomment meg sem jelenik.

M. ü.: Hogyan született meg a címe?

B. F. E.: Spice and spirit, ez egy általam igen kedvelt amerikai szakácskönyv. A fordítás nem egészen pontos, de én nagyon megszerettem.

M. ü.: Kitől tanultál főzni?

B. F. E.: Gondolom, az anyukámtól, de nem úgy, hogy odaálltam mellé. Mindig is a konyhában éltünk, ha hazajöttek a munkából, ott gyűltünk össze. De semmit nem készítettünk kóser. Engem maga a kérdés érdekelt, nem vagyunk vallásosak, otthon nem esett róla szó. Amikor Dávid megszületett, belevetettem magam a családfakutatásba. Ez a folyamat mindig ott torpan meg, hogy a legtöbb városban már nincsenek meg a hitközségi anyakönyvek. Én az egyik üknagymamámnál akadtam el, egy tizenkilencedik századi leányanyánál. Dávidot végül egy zsidó bölcsibe vették fel, ahol először nagyon kedvesek voltak, de igazolást kértek arról, hogy zsidó vagyok. Vinnem kellett negyvennyolc előtti hiteles papírokat, mert a nagymamám eredeti születési anyakönyvi kivonatában még szerepel a vallása. Ugyanitt csináltak egy zsidó szabadegyetemet, ott hallottam a kóser konyha részleteiről. Meg persze éltek a családi receptek.

M. ü.: Melyik volt a legnehezebb, leghosszadalmasabb tálad?

B. F. E.: A leveles-vajas tészta. Százszor kell hajtogatni és közben fél órákra betenni a mélyhűtőbe. Maga a munka nem nehéz, de egész napot igényel. Tényleg fantasztikus az eredmény, de én ilyet soha többet. Tíz csodálatos kis kifliért nem éri meg a macera. Általában a legnagyobb problémám, hogy honnan szerezzem be az alapanyagokat. A kóser egyáltalán nem automatikusan a csúcsminőség szinonímája, sőt, általában gyengébb, például húsban. Sajnos nincs igazán nagy kóser üzlet Pesten. Ami van, ott levesport, kekszet és kólát is kapni, ami ugye nem éppen a jó minőségű alapanyag szinonimája. Jó volna egy Culinaris szintű kóser üzlet, valami impozáns helyen.

M. ü.: Nagy felelősség így főzni?

B. F. E.: Én már az elején lefektettem, hogy nem tartok mindennap kósert. Hétköznap sietős, ez van a fejlécben is. Mi nem a kósert szeretjük benne, hanem azt, hogy megtartjuk a szombatot. Amikor kivétel nélkül együtt a család. Ha meg épp nyaralunk, és nehéz volna elintézni, marad a lángos. Persze azért a csütörtöki nagy konyhakóserolást, hűtő-átpakolást már megszoktam. Nem kis munka.

M. ü.: A bloggerek kicsit olyanok, mint a rádióbemondók: ismered a hangjukat, de az arcukat nem feltétlenül. Köztetek viszont erős az összetartás.

B. F. E.: Nem is olyan rég, talán két-három évvel ezelőtt jöttünk össze úgy igazán. Amikor megjelent a könyvem, Mautner Zsófit megkértem, hogy írjon ajánlót hozzá. Péter Annát egy sajtótájékoztatón ismertem meg, Havas Dórának pedig bemutatott egy barátom és egy unokatestvérem, akik közösen vittek ügynökséget. Rengeteget találkozunk és naponta többször beszélünk. Ha elutazik valamelyikünk, már szinte listát írunk, hogy miket kell megbeszélni hazaérkezés után. Ő igazi barátnő lett, meg is becsülöm! Mi, a „gasztrobloggerszféra” azóta persze többször is dolgoztunk közösen. Ősszel ismét lesz borvacsoránk. Van egy közös házi főzőiskola-féleségünk is. Úgy tűnik, az lesz az irány, hogy tartunk például egy kalácsfonás tanfolyamot, amiért fizet a jelentkező, majd megvacsorázzuk az eredményt, ami pedig ingyen van. Az oktatásra már meg is kértük az engedélyt.

M. ü.: Arra emlékszel, hogyan kezdtél olvasott lenni?

B. F. E.: Érdekes módon viszonylag hamar, a semmiből az első nagy ugrás a kétszáz volt. Akkoriban a gasztroblogok még követték és körbelinkelték egymást. Az olvasók egy nagy közös halmaz volt. Létezett a Judapest nevű honlap, ők is rámtaláltak. Mire hazaértem egyik délután, a megkérdezésem nélkül be is harangozták, hogy hamarosan posztolok az oldalon. Aztán nyilván örömmel vállaltam, mindennap olvastam őket. Nagy élet volt ott, huszonegyedik századi popkultúrát adtunk és fogyasztottunk, tudtunk nevetni saját magunkon, imádtam. Nem is kedvelt minket az Mazsihisz. Sajnos a JP megszűnt. A legközelebbi mérföldkő a könyv volt, amikor megjelentek a receptjeim.

M. ü.: A Kilenc nő az utcán remek esemény volt, de még jobb volna, ha a legközelebbi borvacsorán kiülnétek közénk is.

B. F. E.: Volt egy rendezvényünk Erdőbényén, amelyre az egyik évben háromezren jöttek, a következő ősszel még többen. Jó dolog találkozni az olvasókkal, de ott már képtelenség beszélgetni, az a rendezvény túlnőtt rajtunk. Mindannyian igyekszünk független működést kitalálni magunknak. Zsófi kilépett a tanácsadói szerepkörbe, Dóra gasztrorovatot szerkeszt a Díványon és a Spájzszekciót organizálja a WAMP-on, én is írok a Díványra, főleg a gasztróba és a Spicc nevű alkoholos rovatba, és akár kétszáz fős esküvőt is vállalok, de print lapokba is írunk mindnyájan. De azért mindezt úgy csináljuk, hogy közben a blogközegbe bármikor vissza lehessen térni. Az az alap. Vannak új terveim is. Egyelőre titkosak.

Szólj hozzá!

Címkék: blogoszféra fűszeres eszter blogterju mautner zsofi chili es vanilia

2011.07.26.
07:56

Írta: pázsitzebra

Mit tud ez a pasas?

Otthon, véres otthon. Nem eléggé híres film, cseppet sem új, kreditet nem stipistopizik, érdemeire nincs einstand, nem kérdezi meg Nemecseket, fél-e, valahogy periférián maradt alkotás, de 2011-ben végignézve az emberre rávirrad egy s más. Részemről az egész egy Nouvelle Vague-számmal kezdődött. Gombhoz varrtam a kabátot, a feldolgozást ismertem az eredeti előtt. Az ötletadó dal klipjében aztán megnéztem a részleteket, Cusack és Arkin két rövid, de emlékezetes jelenetét, és megbeszéltem azzal, akivel épp cseteltem, hogy az Amerika kedvenceit egy másik napon kölcsönözze, mert aznap estére én már stipistopi, einstand, nem félsz, Nemecsek. Megnéztem hát Catherine-t és Juliát, nem először, konstatáltam, ez bizony kapufa, remek, de teljesen másik Cusack-film, majd több mint egy évre elfeledkeztem róla.

Az Odeon előtt villant fel nemrég, bementem, kivettem, hazavittem, mind megettem. És jó étvággyal láttam a következőt:

  • a cselekmény főtengelye az érettségi találkozó, mindenki a régi ismerőseivel foglalkozik
  • a főszereplő elsőnek egy nem túl kedves emlékű tanárnőbe szalad bele, ez elkerülhetetlen, tekintve, hogy a tanárnő igen aktív az adott platformon
  • két CIA-ügynök arról vitatkozik, egyikük hús-vér és három dimenzióban ismeri-e a célpontot, vagy csak követi
  • a főszereplő rákeres az édesanyjára egy otthonban
  • a rádióbemondó női főszereplő beszélgetéseket generál a közönség köreiben
  • a telefonálók kommentelnek a feldobott témában
  • a hétvége motívuma egy közösség kollektív, bár absztrakt tulajdona, a nyolcvanas évek zenei világa: a számok összessége, ennek révén a film telis-tele van aha-élményekkel, és egyszer pedig szó szerint
  • a női főszereplő a rádióműsorában a mindenkit érintő téma kapcsán megpendít egy privátszálat, a közönség veszi a lapot, a személyesség dinamizálja a beszélgetést
  • a női főszereplő kuponokat ígér a játékban résztvevőknek
  • a konfliktus egyik csúcsjelenetében molinók vesznek részt a játékban, az egyik így szól: The future is unwritten...

Húúúúúú, basszus, lehet, hogy John Cusack találta fel a közösségi médiát?

Szólj hozzá!

2011.07.20.
08:46

Írta: pázsitzebra

Jöhet még egy mondat a tegnapihoz?

Vagy kettő, vagy nem tudom, de enélkül sápadt csík csorog végig a legfényesebb oldalán is: nagy erőkkel pluszozunk hetek óta, ezenközben azonban lezajlott a Google Global Science nevű tudományos diákverseny.

És mindhárom kategória győztese kislány.

Thank you, girlpower! A tehetségnél szexibb sohasem létezett.

Szólj hozzá!

2011.07.19.
08:46

Írta: pázsitzebra

Te smároltál már?

Tombol a nyár, bugyog a nosztalgia. Régi forró napok gomolygóan homályos vagy éppen ragyogóan kontúros képei emelkednek a horizonton. Mmm, táborok, címcserék, lassú számok. Mmmm, bulik, borok, fotózhatatlan emlékek. Mmmmmm, amikor még kispirosnak hívtuk az üzenetet. Mmmmmmmm, amikor nemcsak kitöltöttük azokat a gagyi teszteket, de élveztük is, sőt megosztottuk az eredményt. És mmmmmmmmmmmmmmmmm, azok a közösségi aktivitást kínálgató prezentációk, ahol az előadó azzal kívánta elképeszteni vonakodó közönségét, hogy kiemelte, a Facebook olyan, mint az iwiw, csak külföldi és nagyobb, rajta pedig átlagban ötvenhat, ismétli, ötvenhat!!!! ismerősünk van! Waaaa. Na ettől csobban igazán nagyot a virtuális jégkocka.

Egészen halkan jegyzem meg, az említett adat már 2009-ben 120 volt, de nem ez a lényeg. Lehetne ötször ennyi is, lehetne kevesebb is. A közösségi fles a státuszokban és a kommentekben attól működik, hogy egyben, egyszerre tudjuk megszólítani az ismerőseinket. Nemcsak elkiáltjuk magunkat az agórán, de ezt még figyelem és bizalom is övezi. Mindig van, aki szeretettel reagál a mondandónkra. A beszélgetőkörökben – circles, yes, mindjárt oda lukadunk ki, ami a tipped, drága olvasó –, ahol ismerőseink ismerősei is megismerkedhetnek egymással, valami furcsa morfológiai mező működik, mert csaknem mindig elhangzik valami, amire sokkal később is emlékezünk, és gyakran fel nem tett kérdésekre is választ hoz. De tény, hogy a sokszereplős beszélgetés tipikusan alulműködik a Twitteren és gyakran fojtogatóan túlteng a Facebookon.

Mégis, aligha vitatható, hogy a közösségi hálón a csoportdinamika a Wunderwaffe.

Ami pedig a téma smoking hot újdonságát illeti, jelenleg feszülten figyelem a fejleményeket. Például úgy hallom, a circles pakolgatása kellemes, szórakoztató, ráadásul hasznos. Hogy ha egyszerre több kontaktot emelünk át az egyikbe, vagy megszüntetjük a kört, jön az animáció. Tízmillió felhasználó az első két héten. Manapság a Facebookról és Twitterről szóló beszélgetések is mind a Google+-nál kötnek ki. Lesz tér márkaaktivitásra is, egyelőre türelmet kérnek. Ha minden igaz, így kell importálni a Facebook hírfolyamunkat. A Mashable meg összeszedte, nyilván: 19 hasznos forrás, mibe hogyan fogjunk bele. Mr. Zuckerberg, köszönjük a sajtótájékoztatót, nekem csak egy kérdésem van, tudna nekem küldeni egy Google+ meghívót?

Az angolszász webkettes bloggerek nagyjából úgy viselkednek, mint amikor Armstrong holdraszállt. Komoly feladat most bármi másról olvasni ezeken a platformokon. Nagy viszont a magyar csend, lelkesnek úgyszólván nem mondható a közhangulat. A w2 guruk enyhe irritációval, nyeglén méregetik az új dívát. Mint amikor elhangzik a strandon a kötelező bonmot az életuntan caplató, jó hatvanas hivatásos kandúr szájából: "Mennyi nő... És mind a másé... Hálistennek."

Oké, nem muszáj örülni vagy súlyos reményeket táplálni, de van itt valami nagyon lényeges. Annak idején mindannyiunk figyelme azért fordult a Facebook, a Twitter, a LinkedIn, a tumblelogok és társaik felé, mert valamiben már nagyok voltak, valamit bizonyítottak. Visszahatottak az életre, átírták a szokásainkat, és kezdik átírni az értékrendünket is. Kivétel nélkül mind azért érdeklődünk a webkettő iránt, mert felismerjük benne a rakétát, amelyre felpattanhatunk. Ki ezt akar tőle, ki azt. De az biztos, mire felhorgadt bennünk a vágy az utazásra, az állomások rég ki voltak jelölve, el voltak nevezve. Az útvonalat persze még mindig elemezhetjük kedvünkre, és szerencsére bármely úti beszámolónk számára ott a lehetőség, hogy eredeti maradjon.

Ez az izé azonban a szemünk láttára születik és alakul.

Most, ezekben a percekben.

History, full on.

Egy lépést sem teszek azért, hogy meghívjon valaki, ám istenien  bizsergek attól, ami vár rám. És hogy válaszoljak a címben feltett kérdésre: nem, én még nem smároltam. Abban bízom, helyette mindjárt az egyelőre alvó G+ pontomra ugrunk perceken belül.

1 komment · 1 trackback

Címkék: web2.0 google plus

2011.07.18.
08:46

Írta: pázsitzebra

Jesszus, megint írtam egy könyvet?

Nem sokkal azt követően, hogy John Naughton a Guardiannek írt cikkében olvastaktól döbbengettem kicsit – arról, ahogyan a Kindle visszahat nemcsak az olvasásra és a könyvvásárlásra, de a kiadásra sőt az írásra is –, erre a kiváló posztra bukkantam a Syllabux blogján. Hiába, nem hagy minket békén az e-könyv-jelenség. És ez remek irány. Az itt olvasható cikk remek kis statisztikákat közöl, például hogy a nőket jobban tűzbe hozza az e-olvasó, mint a férfiakat, és hogy aki elektronikus könyvet csap fel, az többnyire le nem mondana a nyomtatott oldalakról. Akkor is, ha 2009-ben 1,33 millió e-könyv nézett farkasszemet 302 ezer nyomtatott könyvvel, míg 2010-ben csaknem 2,8 millió elektronikus kiadvány állt szemben 316 ezer papíralapúval. Illatos, szagos, gyűrhető, hasítható,  szamárfülezhető, nagyon-nagyon szerethető könyvvel. Az ember legjobb barátjával. Mindjárt a kutya után. Ezek dermesztő számok, de lövészárkot nem érdemes emlegetni. Az e-könyvek megbolygatják és átalakítják ugyan a jelenlegi kiadói állapotokat, de nem feltétlenül az agresszív progresszor fegyvertárával.

Köztudott, hogy mindenkiben lakozik legalább egy regény, és ha kiengedi magából, arra a kötetre íróvá is válhat. Ha ráérez és kitartó, csúcs a csillagos ég. Meg persze ha talál hozzá könyvkiadót. Ez utóbbi nyomasztó korlát volt mindaddig, amíg porondra nem toppant az Amazon Kindle, reményt csillantván sok-sok rejtegetett kézirat számára. A Kindle nem egyszerűen gadget ugyanis, a Kindle egyebek közt hatalmas kiadói iparágnak ad otthont, a háta mögött a világ legjelentősebb online könyvesboltjával. Az e-könyvek világában az a tömérdek költség, idő, idegeskedés, érzelmi hullámzás, amellyel a szerkesztés révén a kéziratból elérhető olvasmány lesz, csettintésre elolvad, mint nyári durca a bolgár tengerparton. A Kindle-re épülő önkiadó-rendszerben Jancsi, Pista, Klára, Julcsa előveszi a lappangó alapszöveget, feltölti az Amazon kiadómotorjára, árat szab rá, és mielőtt annyit mondana, paralelepipedon, már szerző is. Azonnali Amazon-vásárlásra, azonnali letöltésre.

Csak hogy biztosan értsük, és itt most lopom Naughton szavait, az ember bekapcsolja a Wordöt, de a létrehozott szövegben nem alkalmaz

• behúzást, különleges fontokat, * lábjegyzeteket, színeket, nem boldoz és nem kurzivál,

ezzel szemben minden fejezet végére beilleszt egy oldaltörést. Menti weboldalként, letölti az Amazon szoftverjét, amely Kindle formátummá alakítja a szöveget, átfuttatja rajta a Kindle Preview-t, feltölti az Amazonra, Save and Publish. Mintegy 24 óra elteltén így szólhat a Facebookon: "Mostantól író vagyok."

Első látásra a megvalósult varázslat. A boldog önmegvalósításnak rozsdás buzogánnyal útját álló cerberusok dizájner szemüvegben, drága cigivel és azokkal a hideg, elutasító sablonemilekkel egyszerűen ki vannak iktatva. Mit számít már, ha egy kekec szerkesztő nem értékeli az én parádés kéziratomat?

Számos blog hívja fel a figyelmünket a herkulesi energiával és nyilván napi 120 órával megáldott Manuel Ortiz Braschira. Lapzártáig, mondanánk egy másik kontextusban, szerzett 432 db, társszerzett és szerkesztett csaknem 3000 e-könyvet. Néhány példa: Jóga kezdőknek, Emailmarketing A-tól Z-ig, Hatszáz csokirecept csokiimádóknak, Hogyan vonuljunk nyugdíjba pénz nélkül.

Ezt találtam a Facebook profilján:

Írtam neki – a második would természetesen elgépelés –,

ám ilyen időbeosztás mellett kinek maradna másfél perce a válaszra.

Látom, "cutting edge", ez a vezérmotívum abban, ahogy önmagát definiálja. Mosolyoghatunk – a Braschi úr fedőnevű intézmény biztosan nem egy Balzac, de még csak nem is egy Túrós-Lukács. Ám még mindig jobb azoknál, akik a netről összegereblyézett tartalommal árasztják el az Amazont, olykor változtatás nélkül. A világ legkomolyabb könyv-, kiadvány-, kotta-, cd- és dvd-webshopján megeredt és irtóztató erővel virágzik egyfajta vadonatúj szpem.

Kár érte, bár ha jól tudom, sajnos a magyar e-könyvkiadás egyelőre örülne, ha ehhez hasonló problémákkal küzdene. Összességében mégis érzek benne valami bizsergetőt. Az íróknak nem erősségük az önmenedzselés, a nehézkes döcögéstől támadó frusztráció azonban szinte minden kezdő alapélménye. Viszont a kindle-formátum, a feltöltés, az árszabás, a közösségi önmenedzselés ripityomra zúzza az eddig kínálkozó egyetlen alternatívát: a méregdrága és az irodalmi kánon által levegőnek nézett magánkiadást.

Ezt nyugodt szívvel mondhatjuk új fejezetnek. Az pedig a folyamatos olvasásban még mindig megnyugtató állomás.

Szólj hozzá!

Címkék: amazon kindle

2011.07.08.
08:46

Írta: pázsitzebra

Az örömfőzést nem adom oda

Bezselics Ildikó – A két cica konyhája

Fotó: Békefi Dóra

Százezer éven át szerkesztett televíziós vetélkedőtől női glosziig mikor mit. Közben bárki tudhatta róla, hogy professzionális ínyenc. Tavaly októberben gondolt egyet és ötvözte a kettőt. Gasztroblogőz lett a megszokottól kicsit eltérő közelítéssel. Ginevra és Léna, két selymes, titokzatos, fekete lény képviseli őt a világhálón.

Meztelen üzenet: Két. Cica. Konyhája. Nem ellentmondásos kép?

Bezselics Ildikó: A blog neve intuitíven született. Ha kimondom, hogy két cica, mindig jókedvem kerekedik. Kezdetben az sem körvonalazódott, hogy ez gasztroblog lesz. Olyan médiumra vágytam, ahol bármikor leírhatom, hogy süt a nap és croissant-t reggelizem, vagy bármit, ami kívül esik a hivatásos médiatevékenységemen. Kicsit továbbgondolva a dolgot rájöttem, egy ildibloghoz nem vagyok elég exhibicionista. Ám kilencéves korom óta naponta főzök, a konyhában vár a notebookom, a magazinok, a munkámhoz szükséges információhordozók. Rájöttem, a legjobb lesz, ha úgy építem fel a blogot, mint az életemet. A gasztronómia az alapja, de ebből kiindulva írhatok, amiről éppen kedvem van. Hogy örömblog legyen, az nem volt kérdés. Na most a macskák elég gyakran megfordulnak a konyhában, bár bevallom, hogy amikor főzök, ki vannak csukva. Így hát nem főznek, de van székük és párnájuk. Amikor dolgozom, feltelepednek, figyelik a monitort, ülnek az ölemben. Nagyon támogatóak és együttműködőek az írásban.

M. ü.: Na de akkor is, az asszociációk…

B. I.: Ha egy nő főz, az annyira kommersz, hogy említeni sem érdemes. Ezért találtam ki, hogy ez a két cica konyhája lesz. Felkészültem mindenre, jól is tettem, mert rengetegen megkérdezik, hogy kerül a macska a konyhába. A válasz nagyon egyszerű, a macska bejön. A tipikus férfimegközelítés persze úgy véli, egy szál csipkekötényben keveri két lány a puncsot. Hát nekik csalódást kell okoznom. De érdekes módon a látogatottságban kezdetben nagyon sokat segítettek a macskások, őket a logó hozta oda. Azóta nyilván bekapcsolódtak abba, hogy ez receptblog.

M. ü.: Amikor belevágtál, már nagyon telített volt a piac, sztár gasztroblogőzök mellé kellett beállnod. Hogy viszonyultál ehhez, milyen tervekkel, félelmekkel és marketing-stratégiával?

B. I.: Mivel 1994 óta márkaépítéssel és termékbevezetéssel foglalkozom a hagyományos újságírói-szerkesztői tevékenységgel ötvözve, alapvetően megtanultam, milyen félelmeket kell figyelmen kívül hagyni. Női magazinokat is, tévéműsororokat is telített piacon indítottam. A saját brandépítési stratégiámat alkalmaztam ez esetben is. Meg kell nézni, kik azok és milyenek, akikkel majd versenyezni kell. Aztán becsukni az ablakot, kialakítani a saját arcodat, hangodat, saját stratégiádat, kijelölni a saját utadat, haladni és nem körülnézni. Ehhez csak bátorság kell. Tudni, mit akarsz, és minden körülmények között megvalósítani. A proaktivitás helyzeti előny.

M. ü.: Mi volt az a niche, amelyet te megtaláltál? Te mit csinálsz különösen ügyesen?

B. I.: Ha valaki gyakran látogat egy blogot, fontos dolog a tálalás. Az újságírói múltam a verbális vonalon segít, emellett mindig is fejlett volt a vizuális kultúrám, már gyerekként festettem és fotóztam, írás és kép párhuzamosan van jelen számomra. Tudtam, milyen látványvilágot szánok a blognak, megtaláltam hozzá a grafikust, megterveztük az arculatot, aztán jött a fotó. Amikor saját magamat a magyar blogoktól megkülönböztettem, már megfogalmaztam, hogyan akarok fotózni.

M. ü.: Tulajdonképpen magazinképesek.

B. I.: Igen, makrofotók. Hogy az olvasó, amint ráklikkel a blogra, nyissa ki a száját és akarja bekapni, amit lát. Ezt dolgoztuk ki Tóth Milán barátommal. Ő is macskás. Megfőzök több tálat, átjön, bevilágítjuk a nappalit és kampányszerűen fotózunk. Meg eszünk is. A csomagok bekerülnek a hűtőbe, Milán is visz, a húgomék meg négy gyerekkel óriási felvevő közeg a tortákra, süteményekre.

M. ü.: Ha jól értem a szavaidból, neked a főzés szerelem. Viszont amikor a szerelmet és a munkát összekapcsoljuk, általában valamelyik sérül.

B. I.: Igen, ez a harmadik hónap után jelentkezett is. Amikor kezdtek megtalálni a harmincfős ajánlatok. Átgondoltam és eldöntöttem, hogy én ilyet soha nem fogok vállalni. Tízfős családi vacsoránál nem tudok továbbmenni. Az örömfőzést nem adom oda. Mivel a blog gyorsabban épült fel, mint ahogy elterveztem, erre már menet közben kellett rájönnöm.

M. ü.: Mi a te blogod üzleti modellje?

B. I.: Én alapvetően médiaszinten tervezem a megélhetést, ezt szeretem csinálni. A blogot miniweboldalként építettem fel, mögötte a szájt, ami remélhetőleg szeptemberre elindul, már szolgáltatásokat is tartalmaz, webshopot és oktatóvideókat. Június elsejétől adtam fel a főszerkesztői állásomat, de a lapkészítés és az újságírás már holnap hiányozni fog, így hamarosan belevágok egy pdf-ben letölthető, gasztrofókuszú életmódmagazin szerkesztésébe. A jelszó ezentúl: csak magamnak dolgozom!

M. ü.: A webkettő mennyire hoz lázba?

B. I.: Egyérteleműen megváltoztatta az életem, bár autodidakta módon kapcsolódtam rá, rendkívül hasznos, sok örömöm van benne. Más minőséget ad a kapcsolattartásban, sokrétűen újraismerkedem az akár évtizedes barátaimmal. Nem osztom azt a véleményt, hogy elvenne bármit, a marketingereje pedig felmérhetetlenül nagy. Ez a jövő útja. A nagy struktúrák, sok pénzből görgetett lufik, marketingkampányok ideje lejárt, mindenki elsőkézből és személyeset akar kapni. Újradefiniálja, jó helyre tereli a bizalmat az emberek között. De én eretnek vagyok, szerintem a válság is jó dolog. Reálisabb lett a világ. Kipukkantak a hülye lufik, a hazugságok, megláttuk a fától az erdőt. Szerintem borzasztó fontos, hogy az ember megtanulja értékelni a saját egyéni kríziseit. Ennek hatására erősödött meg a blogoszféra, és a folyamatnak még nincs vége. Egyre közelebb hozza egymáshoz az embereket az egymásrautaltság. Felértékelődik a közösségek ereje. Ami nem hasznos, az a jövőben sem tud azzá válni, mert most nem erről szól a világ. Az új életemet erre szeretném ráépíteni. Ha az ember exponálja magát, fontos, hogy hasson. Izgatottan várom a visszajelzéseket, elértem-e vajon a posztjaimmal öt embert is. Ilyen szempontból nekem a blogolás csoda. Soha nem volt korábban mód arra, hogy a kommenteken belül összekapcsolódjak az olvasóval.

M. ü.: Úgy látom, a gasztrobloggerek céhesen összetartanak, te viszont egyelőre kicsit elszigetelten álldogálsz.

B. I.: Igaz, hogy még nem ismerem őket, de szimpatikusak, és az is szimpatikus és példaértékű, ahogy ez a szféra működik Magyarországon. Én valamilyen szinten másképp működöm: ők főzésközpontúak, én pedig médiaközpontú szeretnék maradni. Én nem vagyok virtuóz a konyhában. Lassan főzök, kényelmesen, stresszhelyzetben még egy rántottát sem dobok össze. A Kilenc nő az utcán eseményt csodáltam – én alkalmatlan vagyok erre a típusú munkára. De arra nagyon is alkalmas vagyok, hogy teret hozzak létre és figyelmet irányítsak dolgokra. Nem akarok ettől elszakadni. Ha elkezdek egy rendszerben gondolkodni, akár egy évre előre tudom az anyagot, boldogan szedegetem össze. Az ő lelkesedésüket és tudásukat ezzel az én másfajta tudásommal szívesen ötvözném. Az utóbbi években kialakult egyfajta küldetéstudatom: meg lehet élni abból, amit szeretsz, csak ne mások után fuss. Mérd fel magadban, mit akarsz. Én a nyafogós kis cicablogomat úgy építettem fel, ahogy annak idején a női magazint, csak egyedül. Azért látsz elszigeteltnek, mert tévés koromban nem volt tévém, amikor magazint szerkesztettem, nem vettem újságot a kezembe, most blogot írok, így nem olvasok blogokat – én mindig a magam útját járom.

M. ü.: Ilyenkor azonban az ember könnyen feltalálja a meleg vizet.

B. I.: Ez előfordul és nem zavar. Annyi minden mást is feltalálok általában, hogy belefér. Továbbra is újságírással, brandépítéssel akarok foglalkozni, akár úgy, hogy a nagy magyar gasztroforradalom szolgálatába állítom. Ez a világ engem érdekel környezetvédelmi vagy gazdaságpolitikai szempontból is, de tipikus újságíróként nem merülök el az egyes részletekben, folyamatosan figyelem a teljes rendszert. Nem elégszem meg egy dologgal, az összképpel akarok foglalkozni. Intellektuális kalandtúrának tartom, amelyet a végtelenségig lehet folytatni.

 

Szólj hozzá!

Címkék: blogoszféra blogterju bezselics ildiko

2011.07.04.
08:46

Írta: pázsitzebra

Mi az a whitewalling?

Most körbenézhetnék fontoskodva, tegye fel a kezét, aki ismeri ezt a kifejezést. Féléves jelenségről beszélünk, az a social médiában emberöltő. Valahogy magyarul mégis keveset olvashatni róla. Okoskatörp-babérokat aratni nem túl közösségi mozdulat, én is egy Svájcban élő barátomnak köszönhetem az idevágó prezentációt – köszönöm is.

A whitewalling látszólag tiniügy, valójában fejtörés a márkáknak, ha minden jól megy. Ha szerepel a szótárukban az engagement. Arról van szó, amikor a felhasználó minden nyomát eltünteti a közösségi hálóról. A saját falára pakolt bejegyzéseken kívül valamennyi státuszposztot, fotót, taget, kommentet. Elérhetetlenné válik. Olyannyira vindikálja magának a teljes kontrollt, hogy offolván szuper logouttal él: átmenetileg megszünteti a profilját.

Mint tudjuk, a Facebookon elég visszajelentkezni, minden úgy marad, ahogy deaktiválván hagytuk. Így hát a kapcsoló ki-be helyett egyszeriben igen-nem lesz. Vagyis:

  • a felhasználót meg sem lehet találni, ha nincs online,
  • nincs mit visszakeresni, nincs felfejthető saját történelme, nem lehet bekapcsolni a csoportkommunikációba,
  • 100%-os kontrollt gyakorol a webes jelenléte felett – mivel élete javarészét a neten tölti, a digital natives nemzedékének ez kulcskérdés.

2011-re elmondhatjuk, megnyugtatóan kiforrta magát a kétirányú kommunikáció. A márkák többsége veszi a lapot, beszélgetésekbe elegyedik jelen és reménybeli vásárlóival, instant helpdeskké alakul, ha kell, hálásan belecsap a lecsóba, ha az oldal spontán fókuszcsoporttá lesz, és komolyan gondolja az olyan kérdéseket, mint "Rettentően sajnáljuk, mi a probléma?", és "Segíthetünk?". Ha azonban a whitewallingból viselkedési norma kerekedik, és egész kommentláncok tűnnek el, a márkáknak új irányokat kell találniuk a közösségi kommunikációban. És akkor amit az utóbbi három évben tanultak, ki az ablakon. Az újabb nehéz helyzetet teremt. Egyszerűen jó ezzel tisztában lenni. És ébernek.

Posztolás közben akadt az utamba egy klasszikus, A polip kertje. Kiemelném két sorát: "We would sing and dance around, because we know we can't be found..." Ringo szerint is hatalmas buli annak biztonsága, hogy mindenki előtt rejtve marad a bulink. 

Szólj hozzá!

Címkék: félelem jelenlét a közösségi médiában közösségi márka digital natives whitewalling

2011.07.01.
09:00

Írta: pázsitzebra

Milyen nap van?

Ez a poszt a számokról szól. A jelenleg két legismertebb pénteki számról.

Adott két lány teljesen eltérő életúttal. Az egyik világhírű, a másik antisztár. Az egyik huszonhat éves fiatal felnőtt, ereje teljében, aki legalább a feléig bejárta a hírnév hagyományos állomásait: kitűzte a célját, nem boldogult, próbálkozott tovább, hét éven át kitartott, majd robbantott egy nagyot, és attól kezdve zúz előre, mint a hatkerekű mennykő. A másik egy vigyorgó kislány, aki talán, és ezt azért sem ellenőrzöm, még az általános iskolát sem fejezte be. Az egyik megcsinálta magát. A másikat megcsinálta a közösségi média.
Katy Perry irtó rafináltan ipszilon. Bár előbb nyúl a Twitteren nyolcmillió híréhes követője után, semmint a szemét kinyitná reggel, bár közel harmincmillió ember bombázza a Facebookon, bár social vehemenciája szerint inkább nem enne tíz napig, minthogy az okostelefonja nélkül töltsön el egyet is, lépései IRL érdekesek, IRL működnek. Kitalálta és felépítette magát, amihez kiválóan használja az újmédiát. A webkettes tevékenysége azonban nem a karrierje online változata.>   Rebecca Black ezzel szemben egy az egyben digitális termék, személyéről annyit tudunk, amennyinek utánanézünk, részemről például semmit, a mutatványáról is csak az arcba tolt tényeket: hihetetlen kárörömben delfineznek a kezek a brokk-verzióra, és már megint lepattintotta a videót a YouTube.

A Last Friday Night, Katy péntekes száma tavaly augusztus óta hallgatható a Teenage Dreamen, Rebecca Black vírusőrülete idén márciusban tört ki. Három héttel később Katy Perry az ausztrál turnéján fikázta feketére a számot. Június 14-én debütált a Last Friday Night nyolcperces hivatalos klipje. Példamutatóan pezseg az iróniától, a kikockázott villantástól a tornacsukába rókáig, Corey Feldmantól Kenny G-ig és a felnőtt Hansenig, de ezt most sajna nem cifrázom, mert akkor sosem jutnék el a közösségi megfejtésig. A videó főszereplője Kathy Beth Terry. Fogszabályzós, ám végül belevaló rút kiskacsa, aki a péntek esti tébolyban varázslatosan alakul át fogszabályzós, belevaló, fullneon, ám továbbra is rút Olivia Newton Johnná, minthogy a buli házigazdája, Rebecca Black – hahaha!, és a rajongók még vadmacskaharcra számítottak! – szárnyai alá veszi. A jófeje.

Kathy Beth természetesen kapott Facebook oldalt, miközben rengeteg találgatás övezte magát a debütálást. Perry forgatás közben azt tvítelte, egy barátja szerint ez a videó fel fogja robbantani a netet.

Az újdonság nem a felhajtásban rejlik. Más is készített már trélert a készülő klipjéhez, más is kiszivárogtatott félperces részleteket, más is promotálta önmagát napi huszonhat órában. Az egyébként szépfogú, jó alakú és a videóban végig egyszer sem közönséges csúnya kislány ereje a hiányosságában áll: abban, hogy teljes lénye fikció. Ettől kezdve nincs megállás, keresztbe-kasul reflektál önmagára. Most már a harmincmilliós Katy Perry-oldal profilképe is Kathy Beth Terry, megjelentek a tagelős appok, és persze ott a meztelen üzenet, a default közösségi hajtóerő: ugyan kinek ne volna mondanivalója a péntek este nevű önálló világról? Emellett a szemüveges, rettenetesen szeretetreméltó geek lányka kis videókban dumál, hogy neki kevés a barátja a Facebookon, légyszi, csináljatok valamit ezügyben. Hogy mennyire tetszik neki Steve Johnson, a gimi superhot bikája. Hogy rászállt a fiúkiadása, a suta, szemüveges, fogszabályzós Everett McDonald, aki egyébként szintén megszólal és szerelmet vall.

Csak egy titok van, és az az őszinteség – ez a közösségi média egyik alapszabálya. Katy Perry, aki szexepílje felől azt csinálhatna, amit akar – elég gyakran csinál is – nem átallja halálosan komolytalanul venni önmagát. Mindez kicsattanóan felszabadító.

A videó remekül teljesít, a tendencia a rekorderedmény irányába mutat. Ha első lesz a Billboard Hot 100-on, Michael Jacksont update-eli a poptörténetben. Végül pedig ami magát a számot illeti: a zenei világ tüc-tüc, használt, kisigényű pop, a szöveg aranyosan tini, a dallam egyszerű, mint a faék. De ennyi invenció mellett ez kit érdekel. 

Szólj hozzá!

Címkék: twitter közösségi média katy perry

2011.06.29.
11:19

Írta: pázsitzebra

Lehetne webkettesebb?

 

 

Mi lehetne webkettesebb annál, ami tegnap, 2011. június 28-án történt? XVI. Benedek pápa leült a Vatikán ipadje elé, fellépett a Twitterre, belogolt, és csiripet küldött a virtuális térbe. A Szentatya első hivatalos tvítje, amelyet a saját kezével írt, azt jelentette be, hogy megkezdte működését a news.va, a Vatikán hírportálja. A tvítig mintegy tizenkétezer követőt tudhatott magának a katolikus egyház profilja. Egyetlen nap sem telt el, az adat máris megháromszorozódott. Az időzítés oka, hogy Joseph Ratzingert ma hatvan éve szentelték pappá. 

A szöveg természetesen rövid, ám annál inkább sokrétű:

  • Drága barátaim megszólítással kezdődik,
  • szakszerűen tájékoztat,
  • olyasmit jelent be, ami több mint egymilliárd embert érint a Földön,
  • a webkettő eszközeivel azt verbalizálja, ami Szent Pál óta a katolikus hívők számára az alfamondat maga,
  • áldásáról és imádságáról biztosítja az üzenet címzettjeit, tehát jóérzést hagy mindenkiben, aki csak olvassa,
  • mindezt 140 karakter terjedelemben azzal a bájos és szívmelengető érdekességgel, hogy
  • a rövidített URL hosszabb, mintha kiírta volna a website nevét.

A pápa több mint két éve webkettő-tudatos a működésében, korábban már buzdította arra az egyház papjait, hogy blogoljanak, az ő beleegyezésével lépett életbe a Vatikán YouTube csatornája és a Pope2You alkalmazás. XVI. Benedek yolcvannégy éves, és mint a Guardian leírja, határozottan "érdeklődéssel és elismeréssel" fordult az asztalra helyezett iPad felé. "világos, hogy tetszik neki". Hatvan év ide, nyolcvannégy oda, ő a webkettes pápa.

Ultimate C_2.0_2.0_L.
 

Szólj hozzá!

Címkék: twitter

2011.06.28.
09:00

Írta: pázsitzebra

Azért vagyunk itt, hogy segítsünk Önnek?

Ha ez a Baumax-x kérdése, akkor a rövid válaszom így hangzik: jó volna. Elkelne itt egy pici segítség. Minthogy azonban a munkatársai egyenruháján a poszt címe olvasható kérdőjel nélkül, minden egyes sárga pólón piros betűkkel, – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk Önnek! –, kénytelen sóhajtozom vásárlói gondjaimról a közösségi médiában. Ha ez a funkció a webkettő feketelevese, tekintsük úgy, hogy vendégül láttak egy jó erős kávéra, ámbár ezt a kutya sem kérte tőlük. De legalább nem először.

Nem emlékszem, öt évvel ezelőtt, amikor utoljára jártam náluk, miért kellett elkérnem a panaszkönyvet, valami a szolgáltatások körül nem stimmelt, mindenesetre egy árva vállrándítást sem kaptam, nemhogy választ. Mai történetünk főszereplője egy nyakaszegett, kókadtra törött kis akasztó, már bánom, hogy nem fotóztam le. Nála kókadtabb már csak akkor lesz az ember, ha teljes jogú vevőnek tekinti magát ebben a cseppet sem olcsó, ám annál problémásabb barkácsáruházban. Öt év korántsem véletlen szünet után kifejezetten akasztóért tértem be, találtam is néhányat, majd észrevettem egy félrehajított darabot. Megbicsakolva, kettétörten hevert, ily módon szemétnek minősült, kereskedelmi értéke a nullára csökkent, vonalkód sem volt rajta. Mivel úgy láttam, a ragasztás helyrehozhatja, felmutattam a kasszánál. Kifejezetten viccesnek éreztem magam, amikor megkérdeztem, erre mekkora kedvezményt lehet kérni, hát ez elég nagy hibának bizonyult. A pénztárosnő eltűnődött és azt felelte, választ az osztályoskolléga tudna adni. Nocsak, gondoltam magamban, ezt megnézzük. Rövid kérdezősködés után valóban elirányultam egy pulthoz. Az ott – nem így – posztoló munkatárstól ismét a kedvezmény mértéke felől érdeklődtem. Tétovának tűnt, telefonálgatni kezdett, röpke néhány perc alatt kiderítette, féláron vihetem el. De várjak egy picit, mert mindjárt jön a főnökasszony, csak ő tud kódot adni rá. Egyébként meg töretlent is találok majdnem ugyanott. Hol? Hát ott.

Oké. Elgurítottam a kocsit az akasztókhoz, kissé eldugva valóban hasonló darabokra bukkantam, és visszatértem a pulthoz. Engem sajnos minden folytatás izgat. "Minden rendben, vihetem?", kérdeztem több hosszú perc elteltén, ám kisült, hogy még mindig várnom kell. Ekkor kedvesen a pasi szemébe néztem, és elmondtam, mit gondolok. Higgadtan és józanul. Hogy felnőttek vagyunk, teljesen feleslegesek ezek a körök. Mindketten tudjuk, a szóbanforgó darabot ők már az életben el nem adják, és az égvilágon semmi nem történt volna, ha zsebre vágom, ez már pária, nem sípolna tőle az elektromos kapu, csak nekem valahogy az ilyesmihez nincs ízlésem. Kifizettetik velem a felét, ez elég bánatosan mohó attitűd, de hát istenkém, ki-ki a maga módján tervez a piacról élni. Ám hogy minderre még várnom is kelljen, egészen potnosan kétszer, az nem win-win. A férfi védekezni kezdett, ő nem tehet semmiről, neki a főnökasszony mondta.

Ha nem tudnám, hogy az ilyesmi Magyarországon elképzelhetetlen, arra tippelnék, a legszívesebben virágnyelven adta volna tudtomra, mekkora egy balfék vagyok, ráadásul a macerásabb fajtából, mert valóban mindenki jobban járt volna, ha egyszerűen a táskámba lököm azt a vacakot. Ő legalábbis biztosan.

Kedves Baumax-x, mondok valamit. Jó ötéves sárga-piros ügyfélátlagommal még sohasem csalódtam, itt, úgy fest, mindig ugyanazt a bánásmódot kapom. Most sem zavartam volna az áruház köreit, ha nem átellenben az autószervizzel helyezkedik el, és ha nem kell így is, úgy is várnom háromnegyed órát, és nincs hónapok óta halogatott szükségem néhány csempeakasztóra. Erre persze érvényes válasz lehet, hogy nem kötelező oda belépni. Támadhatatlan tény. De azért szeretném tudni, 2011-ben, a kétirányú vevő-márka-kommunikáció egyre magasabbra csapó hullámában milyen érzés azt hallgatni, hogy szolgáltatásokból ez az eset egyes alá, és az is csak az Aranka néni jóindulatának köszönhető? Hogy amikor az egész világ belátja, a hosszútávú kapcsolat a legjobb befektetés, a Baumax-x képes volt négyszázharminckét forint ötven fillér kedvéért örökre elveszteni egy vásárlót?

Egy vásárló persze tekinthető egyetlen hangyácskának a bolyban, és ha azt hozzák fel, hogy ezt a posztot úgy is kevesebben olvassák majd, mint ahányan egy óra alatt megfordulnak a Váci úti üzletben, azt inkább hagyom lógva, válasz nélkül. De ez a gondolkodásmód akkor is önpusztító, a körök egyszer bezárulnak. Nem jó ez így senkinek. Szerettem volna kiposztolni mindezt az érintett Facebook-oldalra is, de úgy láttam, az egyszeri júzernek nincs engedélye ilyesmire. Újabb hangos bravó veri fel az alkony csendjét.

Tekintsük hát humornak a jelmondatot, amely, ismétlem, minden egyes alkalmazott pólóján látható hímzés: "Azért vagyunk, hogy segítsünk önnek." Gyorsan kéne nevetni, mert ennek a bánásmódnak meg vannak számlálva a napjai. És akkor majd hiába mutat a helyes irányba a pénztárosnő karja, a Föld hátán nem lesz az az osztályos kolléga, aki elvinné a márka helyett a balhét.

És akkor a pont az ire: itthon vettem észre, hogy az ezernégyszázvalahány forintos akasztót viszont úgy számolták el a kasszánál jól, hogy nincs mivel használatba venni. Aranyos kis majom, eljátszanak vele a gyerekek,

kereskedelmi cikké pedig ragasztócsík vagy tapadókorong tenné, hogy melyik, sajnos nem fog számomra kiderülni, de nem jött vele ilyesmi. Szőrén-szálán nem jött.

Hogy hová tűnhetett...

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 baumax win win

2011.06.27.
08:30

Írta: pázsitzebra

Hogyan érjelek el gyorsabban, én kedves vevőköröm?

A közösségi médiában az egy-két hónapos jelenség már őskövület. Amit most ajánlunk a figyelmetekbe, még épp hogy piheg a forró – v.ö. hot – sütő középső rácsán. Egy eszközt, amely szó szerint lényegtelenné teszi a földrajzi határokat és távolságokat. Egyszerűsége színöröm, az alig kétperces videó teljesen meggyőző. Próbáljuk minél ritkábban említeni a céges tartózkodást-gyanakvást, mert aszal ám a sok ismétlés, lásd "2011-et írunk, az a márka, amelyiknek még mindig magyarázni kell, hogy a közösségi média..." satöbbi, satöbbi, satöbbi. A videó alatt a magyar szöveget természetesen nyugodtan ugorjátok át, ez csak a túlbiztosítás reflexe.

"Jane közösségi médiamenedzser Chicagóban. Texas Pete, az egyik ügyfele nemrég nyitott új sztékházat Dallasban. Jane feladata, hogy a nagy megnyitó körül kellő méretű közösségi felhajtás, buzz rezegjen. De van egy kis gond. Jóllehet Jane több ezer követővel büszkélkedhet, közülük elég kevés a texasi. Márpedig ez az a piac, amelyet el kell érnie, ráadásul gyorsan. A következő lehetőségek közül választhat. Gyakrabban posztol, tvítel, és reménykedik, hogy ezzel előbb-utóbb texasiakat is elér. A lelke mélyén azonban tisztában van vele, ha így tesz, az eredmény egy halálosan kimerült Jane és egy elégedetlen ügyfél lesz. Esetleg költhet közösségi hirdetésre, de az ügyfele büdzséje szűkös. Netán tágíthatja a saját networkjét texasi lakosokkal, ehhez azonban valószínűleg hónapok, akár évek kellenek, neki viszont több száz követőre van szüksége. Most, nem máskor.

Szerencsére egy barátjától eljutott hozzá a Social Buzz Club híre. Azzal, hogy belépett, egy, a világ minden táján dolgozó közösségi médiaszakértőkből, bloggerekből és online marketingesekből álló giganetwork taja lett. Amikor Texas Pete kupont kínál a nagy megnyitóra, azt Jane egyszerűen posztolja a Social Buzz Club oldalán. Azok a tagok, akiknek vannak dallasi ismerőseik, továbbposztolják és retvítelik a saját ismerőseiknek és követőiknek. Mivel azok helyiek, terjeszteni fogják az esemény és a kedvezmény hírét. Ettől kezdve egyetlen poszt több ezer potenciális ügyfélhez jut el. Közülük többen kinyomtatják a kupont, és felkerekednek, hogy megnézzék maguknak ezt a jó kis új sztékházat. Texas Pete repes a boldogságtól, mert egymás után sétálnak be az éhes ügyfelek az étterembe azzal a kuponnal, amelyet Jane aznap reggel posztolt. Gyors eredmények és valódi interakció, ez a közösségi ROI lényege. Az ügyfél szemében Jane hőssé vált. Az akció után Pete úgy döntött, az egész étteremláncot rábízza. Ha pedig bárki chicagói akcióról szól a Social Buzz Clubban, Jane boldogan továbbítja a saját networkjén belül. A sales mutatja a valódi eredményt. Csatlakozz még ma."

Ez hát a videó, így néz ki a Social Buzz Club. A buzz és az engagement tipikusan azok az aduszavak, amelyeken nem érdemes sokat agyalni, megkockáztatom, hogy lefordítani sem. Ezen a linken lehet regisztrálni. Nem kell hozzá más, mint eleven közösségi aktivitás, azaz

1. legalább 150 ismerős a Facebookon,

2. legalább 1000 Twitterkövető,

3. minimum egy éves jelenlét a közösségi médiában.

Kedves, gondterhelt ügyfelet megnyugtatni vágyó KM-tanácsadók és KM-menedzserek, nagyon úgy fest, nincs mit halogatni rajta. Csatlakozzatok a buzz networkhöz még ma.

Forrás: socialbuzzclub.com

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 facebook twitter közösségi média közösségi vásárlás

2011.06.23.
10:15

Írta: pázsitzebra

Tanárnő, tényleg kommentelte a posztom?

Amióta felnőttem, nem feszít a gyűjtőszenvedély, sokkal inkább a kidobós nevű játékban lelem örömöm. Ám szinte bármit elrakok, ami a gyerekeim keze nyomát viseli. Amikor egy mosás előtt órai levelezés akadt a kezembe az egyik kis farmerzsebben, úgy éreztem magam, mintha ásatáson találnám meg valamelyik fáraó szerelmes jegyzetét. Ha jól gondolom, az első ilyenféle saját emlékem ötödikből származik. Hiába, Digital Natives. Mindent hamarabb.

Annál is inkább eltettem, mert nem ámíthatom magam, nincs már olyan messze, amikor majd sms-ben bonyolítják az ilyesmit. Ami pedig a közösségi média oktatászavaró berepüléseit illeti, azt olvasom az All Facebookon, hogy a tanárok a bölcs megoldások felé hajlanak. Nagyon helyes. Az ismerd meg ellenséged már nem elég. Már best practice-t kell találni az akcióira. Így hát, kedves tanár úr, tanárnő:

1. Ne ventillálj a diákokról a Facebookon. A státuszbejegyzések két-három villámgyors körön át jutnak el bárkihez akkor is, ha nem ismerősöd az illető. Nem elegáns szidni a háta mögött azt, aki valamilyen módon függ tőled.

2. Érdemes utánanézni, van-e hivatalos irányvonala az intézménynek a közösségi méidával kapcsolatban. Bizonyos főiskolákon és egyetemeken tiltja a szabályzat, hogy tanár és diák egymás ismerőse legyen a Facebookon.

3. Használd ki a Facebook előnyeit. Ha elmarad az óra, egy perc alatt fel lehet állítani zárt csoportot, ahol körbe lehet küldeni bármilyen anyagot. Így bármi történhet a tanév során, nincs lemaradás.

4. Ha kiborítottak a diákok, NE logolj be. Rúgtak már ki azért pedagógust, mert csúnyán kikiabálta az osztállyal kapcsolatos gondjait a falon. Ilyenkor marad a jó öreg IRL: panaszkodni élőszóban, három dimenzióban, hús-vér barátnak. Düh elszáll, Facebook megmarad.

5. Ne hagyd, hogy beszippantson, különben könnyen ugyanoda jutsz, mint amiért velük kapcsolatban – jogosan – pattogsz: napi sok-sok óra Facebook a munkától veszi el az időt.

6. De használd ki az előnyeit: arra remek, hogy az egész osztály vagy csoport egyszerre olvashasson el egy anyagot, hogy egyszerre mindannyiukat célozd meg egy-egy szakmai kérdéssel.

7. A stílus sokélű fegyver, amely először az ellen fordul, aki forgatja. Eszedbe ne jusson sikamlósan, flörtre hajlóan, szarkasztikusan kommentelni. Attól, hogy online, még nem veszik kevésbé komolyan.

Meséljen olyasmit a Facebook profilunk, amit élőben is büszkén vállalunk.

És lehetőleg csak olyat.

 

Forrás: All Facebook

Szólj hozzá!

Címkék: oktatás facebook digital natives

2011.06.22.
08:30

Írta: pázsitzebra

Közösségi horror?

Azt már megszoktuk, hogy brit tudósok átlag hetente kétszer felfedezik, rájönnek és kimutatják. Néhány hete azonban Melbourne-ben elhangzott egy prezentáció – részvények, közösségi kapcsolatok –, amelyben azt állította az előadó, hogy a közösségi médiától való félelem mélyén halálfélelem bújkál. Nem beszélt a levegőbe, tíz pontban levezette az állítást. Eszerint aki ódzkodik a közösségi médiától, valójában egzisztenciális rettegéssel küzd. Íme ennek logikája:

1. A közösségi csatornák működése eltér a megszokottól.

2. Újdonsága kezelhetetlen, nem látom át kellőképpen ahhoz, hogy minden kockázatot el tudjak kerülni.

3. Mivel nem látom át, hibázhatok, vagy elnézhetem más hibáját.

4. A hibák tönkretehetik az ügynökség vagy a miniszter hírnevét.

5. Ha az ügynökség vagy a miniszter reputációja az én pozícióm kapcsán sérül bármiben, ami a közösségi médiához köthető, azért engem vonnak felelősségre.

6. Ha felelősségre vonnak, nem lesz becsületem a főnököm előtt, elveszítem az ügynökség és a miniszter bizalmát. 

7. Ennek következtében elveszíthetem az állásom.

8. Ha elveszítem az állásom, csak egy lépés, hogy elveszítsem a lakásom, a családom, a barátaimat.

9. Ha nincs se családom, se otthonom, se barátaim, nagyon valószínű, hogy elpusztulok.

10. Így hát amennyiben használom a közösségi médiát vagy lehetővé teszem ezt másoknak, minden bizonnyal meg fogok halni.

Na ehhez mit szóltok?

Forrás: eGov Australia

Szólj hozzá!

Címkék: web2.0 félelem közösségi média

2011.06.20.
16:23

Írta: pázsitzebra

Luxus-e vagy?

Minden ötödik luxusmárka letiltja a falát. Légy odaadó rajongója, de ne szólalj meg. Miért? Hadd ne keccsöljenek száz videóval, ezer kommenttel, tízezer vidám felfelé mutató hüvelykujjal, esetenként négymillió taggal, vagy mi a szösz?A Facebook úgy döntött, 2011. augusztusától ezt nem engedélyezi.

Az L2 egy tanulmánya használja azt a kifejezést, hogy Facebook-intelligencia. Picit félelmetes, egyben eléggé logikus, hogy itt tartunk. Az több évtizede bebizonyosodott, hogy a teljes élethez nem elég a magas IQ. Az érzelmi, a társadalmi, a spirituális és az erotikus intelligencia mellé most itt a webkettes rátermettség. Kedélytelen kérdés, de nem könnyű megkerülni: ha egy márkának nincs kedve interakciózni, biztosan bele akar vágni a közösségi kommunikációba? Tulajdonképpen mit gondol azokról, akikből él?

Szólj hozzá!

Címkék: facebook meztelen üzenet

süti beállítások módosítása