A Twitter nem Facebook, soha nem is lesz az. De időről-időre felvillan benne az, amit a nagy kék platformban a legjobban szeretünk.
Néhány hónapja felkeltették a figyelmem a Twitteren egy fiatal angol blogger csiripjei, követni kezdtem. A follow, mint tudjuk, olykor kölcsönös, és amikor nem, az is teljesen természetes. Többek közt ezért nem alakul ki a Twitteren bulihangulat, pontosabban azért, mert nem erre találták ki, de erről egy másik posztban később.
Tegnap mindenesetre arra lettem figyelmes, hogy ez a bizonyos blogger kis segítséget keres. Azt kérdezte, akad-e valaki a virtuális közegben, aki megjelenés előtt átfutná egy posztját. Felhorgadt bennem az olvasószerkesztő, megkérdeztem, mekkora szövegről van szó. Mintegy 900 szó, jött a felelet, és hogy nem kell túlzásba vinni a munkát, csak épp az érzetekre, a benyomásokra kíváncsi. Megadtam az emailcímem,
elmondtam, meddig vagyok netközelben, Jamie pedig átküldte a posztot. Kedvesen és szívből hálás volt, ezt lehetett érezni a levelében.
Elolvastam, tetszett, az őszinte mesélős-feltárulkozós fajtához tartozott, válaszoltam néhány sorban, a tranzakció hepienddel zárult.
És jött az apró ráadás.
Néhány perccel azt követően – követ, érted! –, hogy visszalőttem a választ, Jamie kikiabálta a nevem a Twitteren. És most reflektálatlan leszek, történetcentrikus, íromversahogyjön és egyszerű, mint a szög: bazi jólesett.
Mindenben, ami social, időnként feltör a szó eredeti jelentése. Sanda gyanúm, hogy ettől válunk többé-kevésbé közösségi médiafüggővé. Hogy ez itt, mi, a hatalmas, sokezer éves blogoszféra, a háromdimenziós csiripvilág, a hétmilliárdos közösségi felület, az éggel borított üveggolyóhoz tartozó hivatalos Facebook oldal olyan hely és olyan idő, amelyben mindenki össze van kötve mindenkivel, amelyben a történetek behálózzák ezt az irdatlan csapatot, és ebből csak még több történet születik. Az élet így működik. A mélyben így.