Tulajdonképpen ez itt most folytatás. A közösségi médiában minden körbeér és önmagához kínál hidat, vagyis bármely témája elérhető bármely pontról. Legyen az alcím ez: miért nem Facebook a Twitter.
Ha rákeresünk a hazai közösségi vibrálásban élenjáró nevekre a csiripvilágban, a számok felől bizarr az eredmény. Száznyolcvanezres olvasottságú kedves blogunkat követik vagy százharmincöten. Másik kedvencünk még csak profilt sem lőtt magának, bár egy-egy lelkes olvasója legalább kilinkeli a posztokat. A legnépszerűbb techblog persze irtó profin tolja, angolul és tisztesen összegyűlt közönség előtt. Na ja, könnyű neki, posztmodern módon a környezet éppen a saját világát tematizálja és vica verza. De már némelyik szintén meglehetősen hivatkozott kollégája ugyanitt szőrén-szálán megtalálhatatlan.
Miért?
Több válasz van. A márkák többsége nem gondol bele, hogy a Twitter egészen másra való, mint a Facebook. Hajlamos ugyanazt a hangulatot keresni rajta. A sörözést, a tábortüzet, a csacsogást. Hát az ott nincs. De nem is ígérte senki. A privát Facebook offline alapja valóban a laza, pezsgő, elszállós beszélgetés, az együttlét, a közös élmény akár tízegésznullanullás richterereje. A Twitter hagyományos bázisa ezzel szemben az a mozdulat, amint bekapcsoljuk a rádiót pontban nyolckor, és meghallgatjuk a híreket. Erre, ugyebár, elég nehéz trécs-, pletyka- vagy szakmai eszmecsere-központú lattehaverságot építeni.
Ám sajnos ott a melankolikusabb magyarázat is. Mi, magyarok egyszerűen nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy a társadalom, _minden_ fogyasztói társadalom értünk van, ránk épül, belőlünk él. Hogy ő fut utánunk. Nem olyan természetes számunkra, hogy a szolgáltatás és a márka üstöllést orvosolja az őt illető gondjainkat, mint a levegő. Ha valami elromlott vagy nem úgy működik, mint ahogy azt ígérték, szerintünk nekünk az jár, hogy ötvenkét percen át hallgassuk a Für Elise megcsúfolását a pénzünkért, majd egy indignált alkalmazottal ne jussunk semmire. Hogy ne akarjanak aláállni a saját merkantil-felelősségüknek, ne bocsássák meg, hogy már megint dolgozni kell. A vállvonogatással szemben a természetes az volna, hogy kezét-lábát törje ÉRTEM az a cég, az a név. Nyilván az sem helyes, ha vásárlóként erre az önérzet karikatúráját, azaz a fogyasztói arroganciát kapjuk elő. Ha az első reflexet sikerrel elsajátítanánk, az utóbbi magától eliminálódna. Csodásan gazdaságos megoldás lenne.
Szóval nem reflexünk, amivel a Twitter világszerte tarol: a fogyasztói folyamatokat felgyorsítani és leegyszerűsíteni. A meztelen üzenet úgy néz ki, hogy felugrom Twitterre, lövöm a kérdést, mennyibe kerül egy új hepa a porszívómhoz és melyik üzletükben lehet kapni, tíz percen belül érkezik a válasz. Hogy azt tvítelem, hello, itt állok az iksz ipszilon elektronikában, és sehol egy eladó, valaki, valaki. Hogy a benzinkúton félreállva megkérdezem csak úgy, a levegőbe, Heves megyében melyik a legjobb étterem, amire a vendéglők már Hatvan előtt tülekedve szórják a címüket. Márka tűkön, vevő bársonypárnán. Sok kínzóan szar fícsöre mellett ez ugyanis a kapitalizmus egyik alapvető jellemzője.
