Ha mindent le akarnék írni, ami a 2010/2011-es tanévről eszembe jut, ebben a hónapban már nem feküdnék le. Úgyhogy csak egyet mondok: drága barátaim, ami a szülők hétköznapjait illeti, hát közösségi médiaszűz mozzanatot nem nagyon tudok felidézni.

Mert sokféle újév szántja keresztül a naptárat. A január elseji, agyhasogatóan másnapos fejfájás mellett például ott vannak a születésnapjaink, az évfordulók, az asztrológia barátainak a tavaszi napforduló, a túlélőknek a balesetük időpontja – komolyan, nem egyet ismerek, aki az újjászületése dátumát ünnepli meg –, és ott a gyermekkor megkerülhetetlen dór oszlopsora: a tanévzáró.

Nos, ezt üljük meg a héten.

Kezdjük ott, hogy végre valahára, amiért már az ovis korukban rimánkodtam, csak nem tudom, kinek, azonnal működésbe lépett egy emaillista. Kezdetben sokismeretlenes egyenlet volt. Mi, szülők azokról a gyerekekről próbáltuk megjegyezni egymást, akiket még cseppet sem ismertünk, eléggé szürreális névkombók születtek. De csak átmenetileg.

Én sem vártam sokat a zárt Facebook csoporttal. Egyre-másra pattantak a falra a posztok, fotóktól kínzó gyanún át jogos sirámokig és valódi tanácstalanságig mondhatni mindent megosztottunk. Tudja valaki, mi a házi feladat olvasásból? Sziasztok, tényleg elmarad a karate csütörtökön? Ha valamelyikőtöknél kigurul a tornazsákból a mi monogramos zoknink egyik párja, megtenné, hogy visszajuttatja hétfőn?

Ám a sokfolyosós épületben nem szilikonszarvassal gurigáznak a felnőttek. Az újdonságok mint valami gigantikus, de tényleg gellérthegynyi hógömböc ráültek az életünkre, és az ember csak kapkodott levegő után. Hogy a babaidőnek vége, hogy mit jelent reggel időre elkészülni – hát ez a tantusz könnyebb a levegőnél. Időnként kiblogoltam a kétségbeesésemet, például amikor harmadszor vettem megy egy pár kesztyűt úgy, hogy az előzőt azon a héten kedden. Kerekedett is belőle félreértés.

Szinte megszeppenek, ha végigtekintek rajta, mennyi mindent könnyít meg sőt alakít át a közösségi kommunikáció. Milyen könnyű nekünk azonos időben és áttekinthetően írásban beszélgetni. Egyáltalán nem ismertük volna meg egymást enélkül. Abba viszont szívesen belegondolok, bár science-fiction, mi lett volna, ha. Még akkor. A fekete-fehér hetvenes években. A mi homlokráncolt, elfoglalt, folyton rohanó anyukáink életét felhabosítandó. Én például biztosan nem egy kölcsönkardigánban utáltam volna a világot életem első osztályképén az egyébként kifogástalan 1977-es évben, lásd illusztráció,

ha álszocialista helyett real sociallal próbálkozik meg a térség. De hát erről már esett szó.

Végül bedobom a közösségi bombát. Százéves az iskolánk, a szomszédságában felépült az álomi művelődési ház, gálát ültünk és a mi gyerekeink is felléptek. Egyébként az évfolyam legigényesebb tigris- és zsiráfjelmezeit dobták össze a szülők. Készítettem két videót, azután elkezdtem latolgatni, hogyan is küldjem el huszonsok emilcímre. Yousendit? Toldacuccot? Facebookfal? Körskype? Kisvártatva eszembe jutott, mivel is foglalkozom főállásban, és feltettem a minifilmeket a YouTube-ra. Vérzik a szívem, amiért itt nem ágyazhatom be őket, de a személyiségi jog hétévesen sem tréfa. Kénytelen vagy elhinni nekem, drága olvasó, hogy észvesztően ugráltak és táncoltak a kicsik, és rockkoncertes füttyös tapsot kaptak érte. A linkeket tettem ki a csoportban, majd elküldtem a tanítónéniknek, másnap délelőtt a gyerekekkel közösen megnézték a videókat. Idézek egy valódi reakciót: "És akkor mi most fent vagyunk az interneten???" Úgy tudom, erre egyes felsősök is elismerően csettintettek.

Ó, de szirupos leszek most, ó, de zuckros: jó nekünk, hogy megtehetjük mindezt. Szeptember első hetében külön délutánt kell majd félretenni a virtuális képeslapok áttekintésére. A mi kis szupertitkos, szuperhasznos, szuperérzékeny Facebook csoportunkban.

Addig viszont mindennap teperjen le minket iszonyú bicepszével a nyár.