Fotó: Sárosi Zoltán
Jókuti András – Világevő
Megnyerte az idei GoldenBlogot, amiért ezúton is szívből gratulálunk. Azt állítja, nem készült felfedezőnek, de ahogy beszélgetünk, egyre erősödik bennem az érzés, hatalmasan életimádó gall harcos ül velem szemben. Az a fajta, aki felhajítja az ökörcombot a levegőbe, mielőtt tépdesni kezdi a fogával, a nevetésétől picit rezegni kezdenek a sziklák a tengerparton, majd egy tutajon áthullámzik Amerikába. Nem probléma, hogy még nincs rajta a térképen.
Meztelen üzenet: Olyan gasztroblogger vagy, aki maga nem főz. Az lett a szakmád, hogy végigedd az étlapot, ahol lehet. Ez azért elég speciális helyzet.
Jókuti András: Igen, a Granturizmo! utazásról szól, a Világevő tálakról, a kettőt remekül lehet kombinálni, bár mostanában előbbire nem sok energiám jut. Az utóbbi blogom alig egyéves, Mautner Zsófinak köszönhetem, még a címét is ő találta ki. Nagyon kevés emberre hallgatok, ő az egyik, igazán jóbarátok vagyunk. Azért a befogadói oldalról közelítem a gasztronómiát, mert ez érdekel jobban. Magamtól csak kivételes helyzetben nyitogatok receptblogokat, remélem, Zsófi ezen most nem sértődik meg.
M. ü.: Viszont a posztjaidból tudható, hogy az általad gyakorolt hivatalos kóstolgatás épp most lép egy szinttel feljebb.
J. A.: Végtelenül izgalmas dolog ez. Sikerült bejutnom a francia szakácsképzés fellegvárába, a lyoni Bocuse Intézetbe. A város amúgy is nagy kedvencem, az egyik legjobb gasztrováros a világon, a kastélyban pedig egy szuperintenzív három hetes kurzust tartanak, ugyanaz a szakértői gárda, akik a francia szakácsutánpótlást is oktatják. Tíz embert vesznek fel évente szerte a világból, magyar ember még sose jutott be ide.
M. ü.: Gondolom, ha elmondanád az árát…
J. A.: Valószínűleg egyből kapnék százötven kommentet, hogy annyi pénzért már hatezer darab tökfőzeléket lehet vásárolni, ami igaz is. De hát a high-end, couture-konyhát csak sajátságosan lehet árazni. Ez már a gasztronómia művészi arca, ezért nem félek a hasonlattól: egy Van Gogh festmény esetében sem érdemes kiszámolni, mennyibe kerül az a darab vászon, az a húsz deka festék meg a keret.
M. ü.: Simán felvettek?
J. A.: Az az igazság, hogy nem egészen az utcáról esett be a jelentkező emilem. Kialakítottam már egy stabil kapcsolatrendszert, kaptam remek ajánlásokat. Jártam idén már a Bocuse d’Oron is, a világ legrangosabb szakácsversenyén Lyonban, ám most mélyebbre hatolok és tovább is maradok. Izgulok és örülök.
M. ü.: Nem félsz, hogy ha elvégzed, szakács leszel?
J. A.: Egy kicsit valóban tartok tőle… De hogy felkészüljek magára a kurzusra, elszegődtem stagiere-nek a Costesbe. Gyakornok lettem Magyarország első Michelin-csillagos éttermében, komoly tanulással telnek a napok, nagy készülődéssel. Bevallom, az én nagypofájú, arroganciára hajlamos egóm most összehúzza és nagyon megbecsüli magát. Hatalmas eredmény, hogy bejárhatok a Costes konyhájára. Nem akarom ellazázni, és őszintén, tényleg meghat, hogy ott lehetek a tűz közelében, ebben a környezetben, ekkora mester mellett sürgölődve. Felőlük kaphatnék mindenféle engedményeket, például felajánlották, hogy menjek csak kilencre nyolc helyett. Eszemben sincs élni ezekkel, gyötröm magam, ahogy ők. Leginkább zöldséget aprítok, természetesen hatod akkora tempóban, mint a többiek. Délelőtt dolgozom, tudom, hogy este inkább láb alatt lennék, így viszont mindig segít valaki, a séf, Miguel Vieira,
Fotó: Vermes Kata
vagy aki ráér. Enélkül nem akartam belevágni a kalandba, ha majd Lyonban egy különleges mártás lesz a feladat, és tízből kilenc habverő egy perccel a start után a levegőbe lendül, ne tébláboljak ott hülyén. A kérdésre az a válasz, hogy beállni egy étterem konyhájába kifejezett rabszolgamunka, nagyon-nagyon kemény. Mivel alapvetően hedonista vagyok, elég kevés esélyt látok arra, hogy hazatérve ezen a vonalon folytassam. De spontán eseményekben benne vagyok. Főzzünk majd, hívjunk mestereket, nemrég egy hajszálon múlt, hogy egy nagyon komoly hongkongi séfet Budapestre hozzak. Rengeteg ötletem, tervem van, folyamatosan ilyeneken pörög az agyam. Ezek a tervek jobban izgatnak, mint hogy négy kiló paradicsomból concassét aprítsak ugyanannyi perc alatt, de a konyhai munka is nagyon tetszik - mértékkel.
M. ü.: Miért fontos ez a tanfolyam, ha egyáltalán lehet annak nevezni?
J. A.: Mert a munkám egy része étteremkritika. Fontos megértenem, mit kapok, ha rendelek valamit, érteni, hogy miért olyan lett, amilyen, milyen technológiák vannak mögötte, milyen munkafolyamatok. Ma például fürjet pucoltam nagy mennyiségben. Amikor készen lettem, még ki is kellett csontozni a combokat. Hát ez nem kis meló. Korábban amikor megláttam a tányéromon, tudomásul vettem, hogy igen, egy közepesen apró falat, ennyi a fürj, kész. Most már látom, milyen sok ember mekkora munkája fekszik benne. Egészen más így, ezt csak zsigeri tapasztalás útján lehet megérteni.
M. ü.: Emlékszel még, hogy kattantál rá a közösségi médiára?
J. A.: Az iwiwvel sosem foglalkoztam különösebben, de a Facebookon korán regisztráltam. Elsősorban azért, hogy amikor bármelyik hajdani kölni csapattársamnak gyereke születik, annak akkor is örülhessek, ha egyébként tényleg hézagosan kommunikálunk. Amit a barátságok virtualizálódásáról szoktak mondani, annak én éppen az ellenkezőjét tapasztalom a közösségi jelenlétben. Megkönnyíti és elrendezi a kapcsolattartást. A blogjaimnál kicsit más a helyzet, a Granturizmó rádióműsorként indult, ma is az volna, ha nem szűnt volna meg a Café. A Világevő, mint mondtam, fiatalka, még egyéves sincs, nagy öröm ezért a GoldenBlog diadal, olyan nevek után, mint Mautner Zsófi, Fűszeres Eszter... De nagyszerű dolog keresztbe-kasul megosztani a posztokat. A Facebookra sok rosszat lehet mondani, de azért minden RSS-nél, minden könyvjelzőnél gyorsabb és hatékonyabb egyszerűen meglengetni a bejegyzést az összes oldaltag előtt, és ez talán a legjobb módja egy egymással is rendszeresen kommunikáló közösség építésének.
M. ü.: Mi az, amitől te index címlappá tudsz válni?
J. A.: Az elsődleges válasz valószínűleg az, hogy olyan helyekről írok, ahová nem mindig jut el az ember akkor sem, ha akar. Én is elolvasok egy útibeszámolót a Dominikai Köztársaságról és alaposan megnézegetem a képanyagot is, csak mert ott még nem jártam. A Granturizmóban tehát működik a bédekker-effektus. Ami a másik gyermekemet illeti, el tudom fogadni azt az álláspontot, hogy normális dolog jóval kevesebbet gondolkozni az evésen, mint amennyit én gondolkozom róla. Szóval hogy miért lehet bárkinek érdekes, mit ebédeltem és hogy ízlett… Nehéz kérdés, de mégis úgy fest, sokaknak érdekes. Emellett fontosnak tartom megjegyezni, hogy azért írok főként külföldi éttermekről, mert Magyarországon sajnos nagyon hamar beüt a megvesztegetés gyanúja, amint valaki valami pozitívat mond. Jobb akkor már az élménybeszámolónál maradni. Itthon is mindössze arról van szó, hogy törekszem jót vagy semmit írni. Egy rossz vacsorát értelmetlen lenne megosztani, az ilyesmi nem műfajom. Hogy pedig megvásárolnának a vendéglők egy-egy bejegyzésért, az nagyon dőre állítás. Azért lettem gasztro- és utazásblogger, mert ez a két dolog a szenvedélyem. Akkor is csinálom, ha egy fillér hasznom sincs belőle, és ezt ékesen bizonyítja, hogy valóban nincs. Nem a blogjaimból élek, hanem újságírásból. Az egyetlen valutám a hitelességem. Ki gondolhatja azt komolyan, hogy létezik az a tizenhárom-, de akár hetvenháromezer forintos vacsora, amelyért nekem ezt megérné eljátszani?
M. ü.: Persze minden letöltésszámnál akad még nagyobb letöltésszám.
J. A.: Amikor annak idején az FHM felkért rovatszerkesztőnek, előtte kicsit körbekérdezgettem, miről van szó, mert nem ismertem a férfimagazinok világát. Megkönnyebbülve láttam, hogy nincsenek nőket megalázó poénok, fegyverek, primitív hangvétel, csak ezért vállaltam el. A Playboyba is így írok. Mondhatom tehát, a printújságírásban elhatároztam, sosem fogok belemenni a bulvárba, és ehhez a blogjaimban is tartom magam. Ezért számomra eléggé kiszámíthatatlan, az Index mitől dob ki a címlapra egy posztot, nyilván szenzációs címadással, botrányszagú témákkal könnyebb lenne több látogatót vonzani. Amikor például az első Costesben töltött munkanapomat megírtam, abban semmi szenzációs nem volt. Mivel közben épp a félmaratonra készültem, este úgy, ahogy voltam, hátfájósan, szétácsorgott lábbal, szétcsapott derékkal még elmentem és futottam másfél órát, pedig hidd el, előtte is eszméletlen fáradt voltam. Otthon aztán született egy bejegyzés, de olyan állapotban, hogy a mondatokra egyáltalán nem figyeltem. Nem tartottam nagy számnak sem izgalmi fokában, sem stilárisan. Valamiért mégis kikerült. Azt viszont elmondhatom, nekem ilyenkor nem az a tízezer olvasó az érdekes, aki aznap átlátogat, hanem az a hetven, aki marad is.
M. ü.: A pólósok tipikusan hát- és derékfájósok?
J. A.: Igen, nekem is görbe a tartásom, attól fáj a hátam, ha sokat állok. De tény, hogy mivel felfelé szélesedünk, sokkal nagyobb súlyt jelent a vállunk, mint másoknak.
M. ü.: Az utazás hogyan csípődött be, felfedező akartál lenni gyerekkorodban?
J. A.: Nem, sajnos ahhoz nem voltak elég jófejek a földrajz tanáraim, pedig ittam volna szavaikat, ha száraz statisztika helyett kalandban csapatják. Talán a családomból jön ez a szerelem. Egyáltalán nem voltunk jól eleresztve, sok éven át laktunk panellakásban, a két bátyámmal közös szobában aludtunk kinyitható szivacson, és semmi gondunk nem volt ezzel. A szüleimhez képtelenség a derék magyar panaszkultúrát társítani. Viszont otthon is nagy nimbusza volt az evésnek és az utazásnak. A mamám mindennap főzött, nekem nagyon ízlett az ő konyhája, és mindig inkább az ebédmaradékot kértem vacsorára, mint a szendvicset. Azt éreztem rendes étkezésnek, ami meleg. Étterembe nem jártunk, mondván, drága, de egy kivételes alkalomra mégis emlékszem. Beültünk, mindenki nagyjából azt kért, amit otthon is szokott szeretni. Én viszont kiszúrtam, hogy kínálnak vaddisznót. Gondoltam, ezt most kipróbáljuk. Mindehhez voltam vagy nyolcéves. Nyáron volt, hogy kibéreltük a legolcsóbb kelet-német lakókocsit, konzerveket vittünk hazulról, de bejártuk Olaszországot. Egyébként idén megérhettem azt, hogy édesapám, aki még két évvel ezelőtt is szóvá tette a léhűtő életformámat, és azt feszegette, nem volna-e értelmesebb dolog rendes állásba menni, kimondta: „De szívesen veled tartanék, fiam!”
M. ü.: És ha elgondolom, hogy ezt a pályát gazdasági újságíróként kezdted…
J. A.: Az csak úgy adódott. Sokmindenről elmondhatom, hogy miért ne-alapon vágtam bele, aztán ottragadtam. Bizonyos szempontból lusta vagyok, például rühellem az értekezleteket és a koránkelést, de ars poéticám, hogy amit elém dob az élet, azért lehajolok. Kicsit több mint tíz évvel ezelőtt személyes érdeklődésből követtem, mit csinálnak a dotcom cégek az amerikai tőzsdén, egy barátomnak magyaráztam róla rendszeresen, ő vetette fel, akár meg is írhatnám a kis monológjaimat. Aztán ebből jött később a radiocafé, szerettem a Milliók reggelire adásait, pedig nagyon korán kellett kelni. Egyáltalán, szeretem a mikrofont. A spontaneitást. A múlandó dolgok gyönyörűséget szereznek, élvezem, ha az adott pillanatban kell teljesíteni, nincs javítási lehetőség, nincs gondolkodási idő, jó hatással van rám az ilyen stressz. Mindezért az sem zavar egyáltalán, hogy a szabadúszás a kutya vacsorája. Én szeretek úgy felülni a repülőre, hogy nem mindig tudom, hol alszom egy nappal később, és hogy ötven centtel a zsebemben várom az sms-t az esedékes átutalásomról, majd másfél órát kell csónakoznom és egész nap lődörögni az éjszakai busz indulásáig azért, hogy fel is vehessem az adott dél-kelet ázsiai ország egyetlen bankautomatájában. Nekem ez megéri. Mint ahogy az is, amikor edzésen lövök egy óriási, kapufáról bepattanó gólt. Őszintén, mi lehet ennél értelmetlenebb? Nem meccs, nincs tétje, látják vagy ketten, és az is mit számít? Mégis, elmondani nem tudom, mekkora sikerélmény. Hiába világos, hogy semmi nem lesz tőle több. Tisztára olyan érzés, mint amikor létrehozok valamit.
