Fotó: Karádi Róbert

Bart Dániel – Folyékony kenyér, Mástészta, Főzdefeszt, Keserű méz

Láttatok már alfabloggert, vérprofi tartalomgyártót, akit a webkettő legtöbb tralalája hidegen hagy? Viszont duma közben lefotózta a sütőtökös-spenótos mini cannelonimat. Ha már visz egy tésztás blogot is.

Hogyhogy nem a bor felé fordultál annak idején?

A Folyékony kenyér előtt nem voltam sörös, nem is foglalkoztam vele, publikus helyen általában azt kértem, de kényszermegoldásból, jobb híján, mert a bor vagy nagyon szar volt, vagy megfizethetetlen. A Folyékony kenyér szakmai megbízásként indult, de azóta kinyílt ez a világ előttem, most már nagyon nagyon érdekel a sör ezernyi fajtája. Spórolós nagyüzemi söröket egyáltalán nem iszom most sem, maximum Pilsner Urquellt, Gössert, ha az sincs, akkor cidert. Csak egy-két olyan fajtát tudok említeni, ami nem fáj. Abszurd a helyzet, meg kéne találni a sörtípusodat és attól kezdve azt inni? Ez nem házasság, egy gasztronómiai kérdésben nincs értelme a monogámiának. Miért ne tapasztalhatnál újat állandóan? A sör mint fogalom sokkal változatosabb, mint a bor. Ha látod ezt a hihetetlenül gazdag, hatalmas  tájat, végtelenül bosszantó, hogy itthon folyton három középvacakból kell választani.

A sör még inkább. A bort időszámításunk előtt 3000 körül kezdték nemesíteni egy szörnyen ellenséges és bonyolult kúszónövényből. A sör gabonából készül, az újkőkorba nyúlik vissza az eredete, annyira régre tehát, hogy a kezdetekről szinte semmit nem lehet tudni, de a tudósok szerint körülbelül tízezer éves, gyakorlatilag a kenyérrel együtt indult a karrierje. Kezdetben szét sem vált a kettő, pékek készítették Mezopotámiában, a pékek nők voltak, a kenyér egy részét megerjesztették, abból lett a sör. De a múlt században Magyarországon és Európában a piac és a tömegtermelés követelményei szerint durván lebutították, homogenizálták, uniformizálták – kioperálták a sörkultúra lelkét és eladták sok pénzért – de még így is áron alul. Pedig kimeríthetetlenül gazdag a terep. Víz, gabona és erjedés – ez már sör.

Azt későn, csak 1516-ban a német sörtisztasági törvény mondta ki, hogy ők, a bajorok olyan sört fognak főzni, amiben komló van, víz és maláta. Ez a fogyasztóvédelmi ötlet és piacszerzési mozdulat akkor hétszentség volt. Az volt a fontos, hogy az ő sörük megbízható legyen és mindig egyforma. Ezzel védték a mindenféle szirszartól, amit a sörmester belepakolt. Ez valós veszély volt, a KÖJÁL, a VPOP és a Reinheitsgebot előtt a sörfőzés közel állt a természetmágiához – nem tudtak az élesztőről, például, csak remélték, hogy szépen megerjed a cukros lé. Simán előfordulhatott, hogy a sörmester félreértésből vagy túlbuzgóságból teszem azt mandragórát pakolt a sörbe, aztán kipusztult a fél falu. Ilyesmi rendszeresen megtörtént akkoriban. A globális Európa megszületése előtt a sör végtelenül lokális jelenség volt – se út nem volt, se tartósítószerek, ezért nemigen lehetett szállítani –, és egészen vad sörfőzési kultúrák tudtak hosszan fennmaradni, a kelták például fekete ürmöt és beléndeket tettek a sörbe. Írország egyes elhagyatott vidékein még mindig főznek gruit ale-t, melyben a fűszer egy csokor vadvirág, gyomnövény, gyógynövény – ezt ezer éve ugyanígy csinálják. Fűszer viszont mindig is kellett a sörbe. Az erjesztett maláta önmagában édeskés, unalmas íz, hamar megtelsz vele és hamar meg is romlik. A komló azért egyeduralkodó fűszer, mert erős antioxidáns, fertőtlenít. A könnyed, őszi légúti problémákat három-négy jól megkomlózott sör kifújja belőled, persze nem az, amit a boltban lehet kapni, abból egy teli tank sem hozná ezt a hatást.

Nem fáj, ellenkezőleg, én vagyok az első magyar sörmenekült. Én már el tudom magam látni rendes sörrel.

Hogy ismerkedtél meg az irigylésre méltó fajtákkal?

Azzal kezdődött, hogy kiugrottam a műfordításból, újságíró, majd gasztronómiai újságíró lettem és a Dining Guide-hoz kerültem. Ott, amikor bekopogott hozzájuk a Gösser, rámdobták a sörrovatot, őket ugyanis nem igazán fogta meg a téma. Az olvasójukat sem úgy ismerték, mint akit érdekel a sör. A rovattal párhuzamosan pedig kaptam egy blogot az indexen. Egyik napról a másikra semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak sörökkel.

Akkor még nem fészbukozott a magyar, ez igaz, de az index címlap kicsit jobb is erre, mint a Facebook. Most a Folyékony kenyér is attól nagy. De nem is bírom a facebookmarketinget. Rosszul vagyok a forszírozott lájkolástól. Mi soha egy mozdulatot nem tettünk a lájkokért, eltekintve attól, hogy jó cikkeket írtunk, de az én szememben itt meg is áll a Facebook helyes használata. A Főzdefesztek idején aktív vagyok, minden megy keresztbe, ahogy kell, de normál időben még a saját falamon sem osztom meg a posztokat. Semmi nem érdekel, amire lájkolással lehet rávenni. Ha azzal akarnak befolyásolni, hogy ezt már nagyon sokan szeretik, akkor itt az alkalom, hogy ne szeressem. Elfelejtjük, hogy a csordaszellem ciki, csak azért, mert valami termékről van szó? Ilyenkor jófejség, gyere te is csordázni? Soha. Nem megy le a torkomon. Nem elitizmusból, csak nem kell. És az olyan ember sem kell a blogjaim oldalára, aki így szeret valamit.

Olyan nagyon jól sosem tudtam beilleszkedni egy szerkesztőségbe. Rossz robot vagyok, nem szeretem, ha szöszmötöl mellettem valaki az asztalánál, nem szeretek mozgósítva lenni három és négy között, nem szeretem az értekezleteket, nem szeretem a kiadott témát. A blogoszférával viszont hihetetlenül kitágult a horizont, megjelentek a niche blogok. Annak idején, amikor csápgézáskodtam – a név elég jó, ez ment át a Sport Gézába – még papíralapú könyvrovat is legfeljebb öt létezett összesen. Huszonhat évesen meg sem tudtam közelíteni azokat, akik negyven éve művelték a recenzióírást, nyilván azt is újságkihordással kellett volna kezdeni. A Folyékony kenyérhez nem kellett, hogy bárkit ismerjek, bár Szilyvel egy gimibe jártam, de ez mindegy. A blogolásban minden lefoszlott az újságírásról, amit nem szeretek. Magamra találtam benne.

Azért, mert én tanulni szeretek. A blogoszféra szabadegyetem. Éppen azáltal cseppentem bele ebbe a munkába, hogy amikor tucatodjára vettem észre, hogy elmondom a véleményem, rájöttem, akár csinálhatnám ezt főműsoridőben is. Talán néhányaknak ismerős, ha azt mondom, a hagyományos oktatási rendszertől enyhén kielégületlenül búcsúztam. Hatalmas tudáséhséggel fejeztem be az iskoláimat. Én úgy és ott nem tudtam igazán tanulni. De így igen. Az újságírás, a több éven át tartó kérdezés megedzett. Be is fogadott a sörszakma, nem külsős faggatózás folyik, kisinas lettem az iparban, a sörszakma része. Nekem már kulisszatitkokat is elárulnak.

Az egyetlen dolog, ami a webkettőből érdekel egy olyan blog, amelyik megváltoztatja a világot. Az ökovárost ezért találtam ki. Tervem, hogy tíz évig blogolok róla, azalatt annyi szaktudás, szponzor és érdeklődő jelenik meg, hogy utána létre is tudunk hozni egy önfenntató, energiatudatos, hiperlakható helységet. Addig pedig örülök annak, hogy a Folyékony kenyérnek fontos szerepe van a sörkultúra helyreállításában. Tartunk sörblogger-találkozókat, létrehoztunk egy egyesületet, dübörög a Főzdefeszt – de a legfontosabb, hogy megjelent végre a kézműves sör a valóságban. Erre tényleg büszke vagyok. Erősen feltöretlen terepen kezdtünk. Most már lassan nyílnak az első kézműves sörrel ellátott kocsmák. Idén egyetlen szezon alatt húsz – ! – magyar márka született meg, nemrég legalizálták az otthoni főzést és felezték a jövedéki adót. Egyébként én is kreáltam saját sörmárkát. Keserű méz a neve. Momentán az internetes közvélemény szerint a hetedik legjobb magyar sör. De ez csak azért van, mert még nem fedezték fel eléggé. Az első három közt kellene legyen.