Amióta sikeresen beült a fejekbe a félreértés, hogy a social a varázsszó, amelytől mínusz egynyi munkával dőlni fog a plusz ezerszáz haszon, mindazok, akik beérik ezzel a nagyszerű hírrel, mohóságukban már 2035-ös eredményeiken dörzsölik a tenyerüket, ehhez olyan felkészültséggel és invesztív merészséggel, amelyet még suttogva sem érdemes datálni. A legtöbb ügyfélhalászó prezentáció még mindig tele van sírnivalóan naiv elemekkel. Ezek azt hivatottak elmagyarázni, hogy a Facebook most a bazi nagy dolog. Permetezi a buzzwordöket, külön kérésre biztosan olajozottan el is magyarázná, melyik mit jelent.

Ám az úgynevezett szakirodalomhoz képest ez mind könnyű pesti sértés marad.

Így használják a celebek a Facebookot. Jézusmária, hogyan? Hadd szaggatom miszlikre a monitort menten!

Tudj meg még több érdekességet a Google rejtelmeiről! Jó.

Luxusmárkák a YouTube-on. Úgy értitek, igaziak???

Hogyan növeld marketingbevételeidet a social media segítségével? Pillanat, előbb fellocsolom magam, mert sajnos van egy ilyen rossz beidegződésem, a hihetetlenül eredeti gondolatok kibaszott frappáns megfogalmazásától kiskorom óta placcs, elterülök a konyhakövön.

A helyzet halálkomoly. Halálkomolyan ez a szint. 2012-ben halálkomolyan le lehet még írni magyarul a legbanálisabb evidenciákat, a legfülsértőbb webkettes közhelyeket. Portálokat, webes szemináriumokat, illetve IRL szemináriumokat, sőt konferenciákat lehet szervezni rá. Az egyetlen feltétel: ááááááááá, tátsd szépen nagyra, úgy. Jól csinálod, ügyes vagy, kapsz is mindjárt egy szép badget a profilképedre, az árát majd külön megszámítjuk okosba, és most!, ráadásul!, AKICÓ, CSAK NEKED!, ha követed fantasztikus TIPP!-jeinket, hamarosan meglátod, fú, na majd csak figyelj. Egyébként meg vennél cipőt a gyerekednek, befizetnéd a villanyszámlát? Mi mondunk jobbat. Azt a zsét speciel mi is tudnánk használni. Gyere el a Következő Össze Szedett Szemináriumra is a Facebook-ról és add Nekünk a Lét, mi így írunk magyarul. Aztán ne felejts ám el szólni a haveroknak is, hogy lájkolják az oldalunkat. Mert szerintünk a lájk. Az valami kurvajó. És eszméletlenül modern.

http://nextwave.hu/blog/temaindito-social-business/

Szóval péntek. PÉNTEK. Péntektől ami a csövön kifér. Péntektől, eszem a szívét, csak az a zaklatott együgyűség. Pénteken abbahagyjuk a visszaszámlálást. Pénteken kiforgácsolódnak a hétköznapok az estéinkből. Pénteken kikopnak a témák a másnap délelőttjeinkből. Pénteken bevág, mint az olajozott ménkű. Pénteken a mostantól brutálisan konkrét fogja és lepofozza az eddigi kellemesen zsibbatag várakozást.

Péntektől semmi másról nem beszélünk majd, így a fair play jegyében arra pikkelek, amire tetszik. Mondjuk a hírre, hogy az Eb idején a teljes spanyol és dán csapat le lesz tiltva Facebookról és a Twitterről. Zaklattam ezügyben néhány kedveset, aki az átlagosnál jobban ismeri a közösségi médiát. Így:

Mi a véleményed arról, hogy a labdarúgó Európa-bajnokság alatt sem a spanyol, sem a dán, de jószerivel az angol játékosok sem használhatnak majd social platformokat? Van mit megérteni ezen a gondolaton, vagy teljesen kontraproduktív erőlködés és epic fail, kontextusban tartva szabályos öngól?

Az illusztrációk, elismerem, a másik négyes számrendszerből villantanak, micsináljak, ezt találtam itthon. Viszont köztük ott a válaszcsokor, fogadjátok szeretettel. Tarka. Mint a mezek virága. Péntektől valahára.

Pécsi Ferenc, Pollner, soreo.biz:

Hát, a pr-ben már régi próbálkozás az embargó, de nehezen megvalósítható. Valahol mindig van szivárgás. A vállalati közösségi média esetében is az a jó megoldás, ha az embereket megtanítják az eszközök és csatornák használatára, hogy tudják mit szabad és mit nem. A másik oldalról viszont érthető a dolgog, hiszen nagy pénzről van szó, minden információ eladható, ezért szeretnék lezárni a "kerülőutakat". Nem fogják tudni:)

Klág Dávid, Kolónia:

Szerintem teljesen logikus dolog, a focisták általában nem túl okos emberek és bármit kitweetelnek vagy Facebookra kitesznek, az befolyásolhatja az ellenfelüket. Szerintem nem akarják hogy kikotyogjanak bármit és ez tök érthető.

Vámos Henci: Isten keze gól, Maradona, 1986

Szigeti Péter, Kreatív:

Ahhoz, hogy erre érdemben lehessen válaszolni, jó lenne tudni, hogy vajon miért született ez a döntés. Nehogy kiszivárogjon valami? Vagy hogy ne a Facebookra figyeljenek, hanem a focira?  Nem tudom. Elsőre mindenesetre jó nagy marhaságnak tűnik, mint minden felesleges túlszabályozás. Mondjuk ha tumblerezni lehet, akkor végülis nincs nagy gáz.

Szabó Dániel, Social pig:

Szerintem a TV lobbi állhat az ügy mögött, nekik ez elképesztően sok pénzt hoz, lehet, nem akarják, hogy a piszlicsáré social mediából érdekesebb információt tudjanak meg a rajongók mint a TV-ből. Nem hinném, hogy ettől bármi változik, mindenki nézni fogja az EB-t, maximum nem jutnak bensőséges információkhoz a rajongók.

Panyi Zsuzsi, panyizsuzsi:

Én úgy gondolom, hogy vannak időszakok, amikor el kell tudni szakadni a social médiától. Ilyen lehet egy nyaralás, vagy egy sportoló esetében egy verseny, ami komoly odafigyelést és koncentrációt igényel. Az a furcsa, hogy ez miért ilyen nagy dolog és a managerek szép csendben miért nem veszik át arra a pár napra a social media feladatokat. Hiszen ez nekik és a sportolónak is közös érdekük lenne!

Vámos Henci: Materazzi szemétkedik

Szigeti Zsófi, Virágom, virágom:

Elsőre kapásból azt mondanám, hogy ez a személyes szabadság korlátozása és roppant furcsa is. Viszont ha jobban belegondolunk: számos embert, aki komoly cégnél dolgozik titoktartás kötelez, illetve nyilatkozattételhez engedélyt kell kérnie. Mivel a foci már rég nem (csak) sport hanem hatalmas biznisz (is), ahol elképesztő összegeket fektetnek a leszerződött játékoskba, nyilván érthető, hogy az ezzel kapcsolatos kommunikációt és abból származó előnyöket szeretnék kézben tartani azok, akik (nagyon jól) megfizetik ezeket a játékosokat.

Wild Judit, Vadjutka:

Próbálom ezt átfordítani olyan területre, ami érdekel :-) Például mi lenne ha egy szuperizgalmas etsy konferenciáról nem lenne az egyes előadások után valamilyen FB poszt, vagy neadj isten OGY választásnál nem jönnének a számok azonnal Facebookon (vagy Twitteren, ez most mindegy). Ha csak a játékosok nem posztolhatnak, de a klub igen, akkor a klub szempontjából egyfelől érthető, hogy centralizálni, ellenőrizni akarja a kifele tartó kommunikációt. Más kérdés, hogy sokkal érdekesebbek, bennfentesebbek és vonzóbbak tudnak lenni a játékosok személyesebb közlései. Ha a klubok nem / sem posztolnak, akkor nem értem, hogy miért, és igazából fura is lenne, ismerve az angol futball rajongók híréhségét.

Vámos Peti: Baggio kihagyott tizenegyese

Sixx, Index:

Szerintem nagyszerű kezdeményezés, hogy a futballisták az Eb alatt nem a Twitterrel foglalkoznak és arról posztolgatnak tízpercenként, milyen kiváló a székletük és mennyire lepukkant ország Ukrajna. És eleve, ha saját maguk twittelnek, abból általában csak baj szokott lenni, mivel kvázi írástudatlan, bár javarészt jólelkű fiatalemberekről van szó, Balotelliről például az anyja sem hiheti komolyan, hogy minden nagybetűt ismer.

Hódos Hajni, Oceancowboy11, Hogyvolt:

Jómagam nem twittelek, és amíg Deutsch Tamás igen, nem is tervezem. Aktív FB felhasználóként és focidrukkerként sem lájkolok focistákat, ahogy Istent sem jelöltem be és nem érdekel, milyen színű virág, milyen fajta kiskutya lennék, az sem, mi a napi Coelho üzenet. Hazudnék, ha azt állítanám, lesújtott a hír a közösségi oldalak használatának tilalmáról,  véleményem persze van róla. Amennyiben tényleg a szponzorok nyomására történt, hogy a fogadó irodák ne tudjanak taktikázni, a válaszom erre egy legyintés, ezt ugye senki nem gondolta komolyan? A Twitter és a FB az új média, tetszik, tetszik, nem tetszik, nem tetszik. Nem kellene megfosztani a szurkolókat a friss információktól, még akkor sem, ha sokan attól tartanak, születnek olyan bejegyzések, amelyek nem vetnek jó fényt a sportágra, vagy napvilágra kerülnek szakmai titkok. Arra ezer más mód van.

Péter Anna, Táfelspicc, Malackaraj:

Szarok a focira, bocs bébi. Puszivan.

Fotó: Szilágyi Stefi. Smink: Meilinger Zita

Wild Judit a maga részéről csaknem tíz évvel ezelőtt szólította meg az internet lakosságát, még ha akkor minden másképp nézett is ki. Sehol sem nyomultak még a márkablogok, nem sejtettünk Facebookot, nem létezett Twitter. De ő sem vette ennyire komolyan második mesterségét, az ékszerkészítést. Amely ma a fő csapás az életében.

Mit ad a Facebook közösség a Vadjutkához mint márkához?

Az én elméletem szerint az használja könnyen ezeket a felületeket, aki nyüzsgő típus. Kommunikatív. Én pedig eleve ilyen vagyok. Grafomán, csicsergő, szeretek fotózni, minden összetevő adott ahhoz, kialakulhasson egy valamiféle közös érdeklődésen alapuló közösség. Egy mizantrópnak valóban biztos sokkal nehezebb egy közösség életben tartása.

Mi mindent teszel azért, hogy nekilóduljon az interakció?

Az organikus növekedés híve vagyok, nem a lájkolós játékoké. Az push marketing volna, nem szeretem. Így persze lassabb a növekedés. Ez a 3500 ember nem nézi meg mindennap az oldalt, talán a 20 százalékukat érem el. A Facebook ugyanis a meglévő folyamatokat erősíti fel, ami nem egészen jó. Teljesen partnerként kommunikálok a közösségemmel, ugyanakkor  nincs demokrácia, nem más fogja eldönteni, hogy milyen új dolgot csinálok. Ha hozzászólnak egy új ékszervariációhoz, az akkor számít, ha azt erősíti meg, amit addig is gondoltam. De persze az is üzenetértékű, ha senki sem reagál egy ékszerre, vagy új kollekcióra, ezekre is figyelek. Mindemellett volt rá példa, hogy online kutatást csináltam többek közt arról, hogy milyen típusú ékszert hiányolnak a kínálatomból. Az eredmény azt erősítette meg, amit már előtte is gondoltam, éreztem.

Ugyanakkor az évek során puhultam is: most már csak az új ékszerek tervezési, elkészítési folyamatában vagyok ilyen háklis: a már létező ékszereknél van olyan, hogy valaki piros vagy kék változatban rendel egyet.

Vannak hangadók, akikről már vakon tudod, mit szeretnének?

Persze. A törzsvásárlókkal lazább az ember. Rugalmasabb.

Mivel kézzelfogható tárgyakat kínálsz, az állandó kedvezmények és újdonságok miatt neked kiemelten hasznos lehet a Twitter. Mit gondolsz, Magyarországon miért nem indult be úgy igazán?

Nyitottam üzletet az Etsyn, amely mögött gigászi nemzetközi közösség található. Nekem az volt az első csatornám. Három éve kifejezetten azért állítottam fel a Twitter accountom, hogy az etsys közösséggel csiripeljek. De ezt a funkciót ugyanúgy ellátják az Etsy fórumai. Minden az Etsyből jön és fut bele. A Pinterest, a Polyvore, a Flickr. Az ékszereim megcsillantásához kardinális minden vizuális funkció, a Twitter ilyen szempontból nem esik kézre. És a 140 karaktert is kevesellem.

Nálad mik a nagy webkettes találkozások?

Rengeteg van. Egyszer például utaztam a négyes-hatoson a Moszkvától a Blaháig, amikor is egy fiatal párocska dumált mellettem a WAMP-ról. A Mechwart téren még tartottam magam meg a szám, közben átment előttünk a zebrán Matheidesz Réka, a WAMP egyik alapítója, nagyon vicces volt. Ám a Nyugatinál, amikor kitértek az árusokra, belefolytam a beszélgetésbe. A Wesselényi utcánál tudakolták meg, ki vagyok. Átadtam a névjegyemet, mire egyikük felkiáltott, hogy nemrég lájkolta épp az oldalt. Az alaptalálkozás az, hogy eleve a Facebookról jön a legtöbb vevőm az üzletbe.

Egyszerű egybeesés, hogy az újságírói pálya mellett ennyire jó volt a kézügyességed, vagy képezted magad?

Hivatalosan sosem tanultam semmit, nem is foglalkoztam a kézművességgel, 2010-ben kezdtem el egy ötvösiskolát, illetve 2004-ben beültem egy rogyasztott üveg workshopra. De nekem az üveg túl merev és hideg, abbahagytam.

Mikor hagytad ott végleg az újságírást?

Nem elvágólag szakítottam, hosszú és lassú átmenet volt. Tíz évvel ezelőtt, amikor belevágtam az ékszerkészítésbe, kikapcsolódásnak gondoltam, és attól tartottam, ki is égek, ha sokat csinálom. Az Etsy-korszakkal rádöbbentem, minél többet csinálom, annál jobb. Egyébként Panyi Zsuzsi biztatott, hogy regisztráljak.

Milyen gyorsan érkezett az első siker?

Két hete voltam fent, amikor eladtam egy láncot. Ha több hónapig nem történik semmi, biztos összetörik a lelkem. Egyébként akkoriban az Etsy is jóval kisebb volt még. Könnyen megtaláltak a keresőben. Ott olyan élet megy… egymásért tenni, egymást segíteni evidens dolog. Egymást promotáljuk etsys eszközökkel, sorozatok mennek mindenkinek a saját blogján, mindeközben baráti társaságok is születnek, tudunk egymás magánéletéről. Kezdetben teljesen bele voltam zúgva, fél éven át ez volt az életem, két éven át dolgoztam az európai csoport blogjának a szerkesztőségében. Játszottunk Secret Santát, Európában repkedtek az ajándékok. 2010-ben az Etsy Amsterdamban szervezett egy nagy vásárt, hatalmas meetupot. Fantasztikusan sikerült, igazi barátságok születtek. Berlinben pedig ősszel megtartotta története első konferenciáját, workshoppal egybekötve. A filozófiájukról, a fenntarthatóságról szólt, a workshopok meg arról, hogyan tudunk ebben segíteni. Iszonyúan jól volt megszervezve, ilyen volt a névjegytábla,

és azóta hordozom magamnál ezt a faérmécskét,

pénztárcámban a bátorságom. Egy felújított gyártelepen (ewerk) tartották, még amit ettünk, az is sustainable food volt. Aki pedig belefáradt az előadásokba, az a galérián varrhatott Marimekko anyagokból kistáskát vagy párnahuzatot. Ez volt az első találkozásom egy varrógéppel.

* – A boncasztalon – tesszük hozzá egyszerre. *

Egyedül menedzseled az oldalakat?

Igen, de van egy PR-szakértő barátnőm, ő segít. Az az elv, hogy napi négy órába minden adminisztratív feladatnak bele kell férnie, a könyvelővel folytatott levelezéstől a posztolásig.

Nagyon együtt mozog nálad online és offline, egészen biztosan nem fog egyik a másik fölé kerekedni.

Mivel ezeket az ékszereket sokkal nehezebb elképzelni, vizualizálni, mintha aranyból ötvöznék karkötőket, nagyon kell a bolt három dimenzióban. De 2003. óta vezetek netnaplót, kezdetben klasszikus énblog volt. És öt éven át techie újságíró voltam, valamint első körben fotóriporternek tanultam gimnázium után. E három dolog sokat segít az online és offline jelenlét összekötésére.

Te kóstolgattad az okostelefonokat?

Szociológus az eredeti végzettségem, főleg az internet és a társadalom metszetével foglalkoztam. Nem vagyok kütyümán, leálltam a Nokia valahányasnál, amikor burjánozni kezdtek a telefonok. Ráadásul kissé függő alkat is vagyok, és félek attól, hogy ha lenne okostelefonom, akkor tényleg éjjel-nappal a neten lógnék és nem lenne magánéletem. Szóval addig nem akarok okostelefont, amíg csak ezt megtehetem.

Engem inkább az internet társadalmi hatásai érdekeltek, hogyan illeszthető be az életbe, gazdaságilag és szociálisan, ezért többnyire azonnal kipróbáltam minden újdonságot.  Például egy barátnőmnél láttam, milyen jó ötlet blogot indítani. Eleinte úgy műveltem, ahogy a gyerekek írnak naplót: ma borsófőzelék volt az iskolában.

Igen, az határozottan ilyen időszak volt. Ezt ette meg a közösségi média.

Biztos?

Teljesen. Mármint nem a főzeléket.

Nálam hosszú ideig terápiás célzattal is működött.

Aztán egyszer csak minden poszt az ékszerekről kezdett szólni?

Érdekes, hogy az ékszerekkel körülbelül ezzel egyidőben kezdtem foglalkozni, de teljesen hobbiszinten, a tévé előtt esténként. Amikor olyan sok felhalmozódott, hogy nem bírtam otthon tárolni őket, elvittem a termést két boltba. Ez így ment hosszú ideig, nem gondoltam erre komolyan, volt egy statikus webszájtom, a munkám során ugyanis egy konzervszolgáltatást kellett tesztelnem. A fúzió az iwiwen következett be úgy 2006-ban, elkezdtem hírlevélnek nevezett üzeneteket küldeni a barátaimnak emailben, míg az iwiwen albumokat készítettem a kollekcióimnak, gyakorlatilag a feliratkozókat toboroztam az akkori közösségi oldalon, bíztam benne, hogy ők továbbküldik a saját barátaiknak.

Pedig az iwiwre nem is úgy tekintettünk.

Nem, nekem viszont valamit kellett kezdenem a túlkínálattal. Így hát számítottam a barátaimra. De közösséget már a WAMP-on és a Facebookon építettem az ékszerek köré.

Most angolul fogunk tanulni. Csak egy picit, egy rövid, ám annál hosszabb leckében. Az egyik napi idiómánk: bang for the buck. A nyilvánvaló de most átugrott szexuális konnotáción kívül ez nagyjából az ár-érték arányt jelenti. Hogy mennyit is kapunk vissza a beleforgatott pénzecskénkért. Kontextusa ma leginkább itt értelmezhető: közösségi média.

A másik szó a success. Ezt elmondhatjuk azzal is, ami nélkülözhetetlen hozzá: közösségi média.

Idekívánkozik még egy fogalomkör: új, újszerű, újdonság, friss, felderítetlen, ismeretlen, ki nem próbált, kiszámíthatatlan, meglátjuk, kell is nekem még egy púp a marketinghátamra. Elmondom, melyik kifejezés nem tartalmazza ezt a kört: közösségi média.

2012. későtavaszán, ha minden jól megy, már több savvy marketinges szaladgál social tapasztalatok birtokában, mint nem. Ezzel együtt gyakran elhangzik, mi alapján lehet megtérülést számítani – ROI, édes jó ROI! –, illetve hogy hogyan is szólnak a tuti befutó posztok pontosan. Mindkét kérdés fontos kérdés, igen. Most már csak az éberségre, a szorgalomra, a nyitottságra, a kísérletező kedvre, a játékosságra, a nem konvencionális megoldásokra kellene ráfeküdni egy kicsit. A social mint újabb szolgáltatás helyett a social brand építésére. A valódi, praktikus és ténylegesen végigvitt szemléletváltásra.

Mérés nélkül a befektetés blöff – ha jól tudom, ez a szakmai alapigazság érvényesül az említett konokságban. Nyilvánvaló az érvényessége, de nyilvánvaló az a hihetetlen komplexitás is, amellyel a közösségi megoldások operálnak. Például mert a közösségi média feltűnő. Mindig gólhelyzetbe hozza magát, mindig támadóállásba. Nem várja meg, amíg arra járunk-kelünk, helybe szállítja a maga mondanivalóját. Mobil és rugalmas, egyetlen csatornán – média- vagy egyéb kommunikációs – sem villog ilyen sebesen az akció-reakció dinamikája. A kapcsolódás legegyszerűbb formája: az engagement idejét az határozza meg, milyen gyorsan tudjuk begépelni az adott posztot. Friss, akár naponta megújul, ha arra van szükség. És egy ilyen finnyás, könnyen unatkozó társadalomban ez nagyon fontos. Vevőszolgálatként verhetetlen: hosszadalmasan kielemzendő felméréseket és kutatásokat nem pótol ugyan, de bármikor reprodukál egy egyébként kiszámíthatatlan helyzetet. Azt, amikor a metrón vagy sorbaállás közben teljesen véletlenül végighallgathatjuk, amint két ismeretlen rólunk beszélget. Jóról, rosszról egyaránt. Vírusos, ez nem is szorul magyarázatra. Olyan, mint a villámgyors sokszorozódás, csak még annál is jobban zúzza. Személyes: hihetetlenül sokat nyom a latba a baráti ajánlás, aki ezt alábecsüli, annak nincs is szüksége külső problémákra. És a közösségi média a közege Gary Vee elméletének is, a thank you economynak: vajon mivel lehetne őszintébben és mélyebben éreztetni egy ügyféllel, hogy fontos a márka számára, mint azzal a szóval, hogy köszönjük?

Ami pedig a befektetés megtérülését illeti, talán érdemes volna megkérdezni a Pepsit, miért tolják inkább azt az összeget, amellyel eddig a Super Bowlt támogatták, egy ideje inkább a közösségi médiába. Talán mert ezek az elemek túl értékesek ahhoz, hogy elmenjen mellettük bárki. Pedig az egész még több is, mint a részek összege.

Rita konyhája – Hadarik Rita

A Rita konyháját egy dermesztő felfedezés hívta életre: a gyári babaételben tizenkét-, míg a kutyatápban közel negyvenféle vitamin és ásványi anyag található. Aki ezt eddig is tudta, aközött holnap sorsolunk.

Nem, teljesen személyes okokból kezdtem írni. Amikor dolgozni kezdtem, nagyon aktív, pörgős életet éltem, lapkiadással és szervezéssel foglalkoztam, aztán egyik csapás jött a másik után, elváltak a szüleim és rövidesen meghalt az apukám. Akkor férjhez mentem valakihez, aki hatalmas biztonságot adott. Egy darabig nagyon jó is volt, aztán megszülettek a gyerekek, elhidegültünk. Mély bánatba estem, semmi másról nem szólt az életem, csak a gyerekekről. Meghíztam, úgy néztem ki, mint a saját öreganyám, álmatlanságban szenvedtem és felerősödött az allergiám. Akkor kezdtem el blogolni, amikor Botika megszületett, abbahagyta az anyatejet, megkóstoltattam vele a bolti püréket, ő meg minden irányba köpködte ki. Így kezdtem erről írni, mindenféle bébiételt készítettem egy weboldalon. Egy hét után meghívtak az RTL-klubba, hogy főzzek a baba-mama rovatukban. Bevonultunk Botonddal, jól éreztük magunkat, majd ez ennyiben maradt. Elkezdtem főzögetni és nem gondoltam többre. Szívesen visszamentem volna dolgozni, de akkor teherbe estem Mátéval. Viszont ekkor nagyon sok segítőt kaptam az életben. Egy konferencián megismerkedtem egy hölggyel, aki táplálkozástudománnyal foglalkozott, végigcsináltam egy komoly tisztítókúrát, eljártam mindenféle táplálkozási tréningekre, ahol orvosok, szakértők adtak elő, ezzel párhuzamosan talpreflexológiára jártam, ahol egy vegetariánus nő kezelt, és rengeteg infót adott át.

Nyolc és fél hónapos terhes koromig heti háromszor jártam hozzá, és teljesen rendberakta az idegrendszeremet. Ezeken a tréningeken, ebben a gondolatébresztő időszakban tanultam meg, hogyan és mit érdemes enni. Muszáj, hogy ép testben ép és épeszű lélek legyek, a két fiamat fel kell nevelnem, meg hát tombol bennem az életszeretet. Három hónappal a második szülés után tizenhat kilót leadtam, bár akkor sem néztem még ki úgy, mint most. Minden sokkal gördülékenyebben ment. Miután tudtam pihenni, a dolgok pozitív oldalát nézni, felgyorsultak az események. Máté csendes csecsemő volt, Botond bölcsödébe járt, én meg fórumozni kezdtem a Nők Lapja Cafén. Ott hirdették az e-oldal.hu blogokat. A nagy gasztroblogokat még nem ismertem. Felállítottam és nagy sikerélményt adott, pár hónap után látogatottsági listavezető lett a ritakonyhája.e-oldal.hu.

A website-ra odateszem az arcom és a nevem, nem személytelen receptgyár, ha kérdésük van, tudniuk kell, kihez forduljanak, és mindenki kap választ. De az nem volt cél, hogy a weboldalon nagy kommunikciót pörgessek. Viszont a Facebookon döbbenetes visszajelzéseket kapok, dőlnek a levelek, azt hiszik, orvos vagyok vagy dietetikus. Kicsit magyarázkodni kell, én nem adhatok beteg embernek programot, ahhoz szakértőket kell felkeresni. Tőlem tippeket, ötleteket, belinkelt recepteket lehet várni. A múlt héten kaptam egy levelet és elsírtam magam. Szóval az igazi siker, az igazi marketinghozam az emberek szeretete. Régóta csak azzal foglalkozom, hogy magamat rendbe tegyem, sokáig nem érzékeltem, mit jelent a Rita konyhája másoknak. És rettentő sok új barát érkezett az életembe, valaki egyszer szó szerint megrázott, „Vedd már észre, szeretnek az emberek, és ezt ennek köszönheted, nem csak durrogtatsz a levegőbe”. Amióta kicsit jobban érzem magam, azóta észreveszem és értelmezem ezeket a jeleket. Rettentő nagy dopping. Mert azt nem tagadom, hogy exhibicionista alkat vagyok. Igenis sokat jelent, hogy posztolok, majd három óra elteltével valaki visszajelez, elkészítette a receptet és finom lett. És jó érzés, amikor azt írja a hatvanöt éves hölgy, hogy eddig nem figyelt az egészséges táplálkozásra, de amióta engem olvas, még medvehagymát is ültetett. A Facebook működésben tehát a marketinget lenyomja az emberi. A szívemet nyitotta meg.

Nagyon sokáig csak töszörgött az oldal, és főként nem a Facebook generálta a forgalmat, hanem a website. Tavaly ősz elején jöttek divatba az okleveles applikációk, kipróbálhattam volna, de tartottam tőle, nem akartam közhelyeset vagy röhejeset. Gondoltam, ne szóljon a lájkszerzésről, mert az olyan üzenetet közvetítene, ami nem én vagyok. Ellenben felkérést kaptam egy cégtől, hogy elektronikus újságokat készítsünk közösen. Ekkor jött az ötlet, hogy egy facebook játékhoz remek lenne egy nulladik magazin kiadás. Szereztem ajándékokat és nagyon igényes lett a kiadvány. Ettől ugrott meg igazán a létszám. Mindenki kapott ajándékot, és ami lényeges, mindenki maradt. Azóta jövünk fel. A receptek mellett felbukkan zene, humor, találós kérdés, közvéleménykutatás. A Facebookon igenis szórakoztatni kell az embereket, törődni a lelkükkel. Nyugodtan túl lehet lépni a korlátokon.

Pedig egyetemes diéta nem létezik. Ellenben ha kimegy a gluténmentes poszt, azonnal reagálnak: „Igen, ezt el is vártuk tőled, Rita.” Ugyanígy a vegák karácsonykor: „Ezért szeretünk téged, mert te ránk is gondolsz.” És még valami: szerintem nagyon fontos megindokolni, miért ajánlom azt, amit. A teljes kiőrlésű gabonák ellen hőzönghetnek az olvasók, hogy nem lehet kapni és drága. Ezért odaírom, hogy a magas rosttartalma mindenféle emésztési problémában segít. Ne süss minden másnap sütit, csak hétvégén, ne gáztepsivel, és meg fogod tudni venni, élvezni fogod, ízlik majd a gyereknek és az anyósodnak is. De ne használj kémiailag előállított margarint és lecsupaszított fehér lisztet. A süteményt élvezetből esszük, nem tartozik szorosan az egészséges táplálkozáshoz. Csak hát az emberek nem tudnak lemondnai az édességről, minden a sütemény körül forog a gasztroblogokon. Viszont ha teszünk bele valamit, amitől nem üres kalória, az rögtön win-win helyzet. Ezért szeretem a miérteket is elmondani. Így hat vissza a webkettő a konyhámra. Ha tojásmentes akármit kér az olvasó, megkapja. Ízleteset, mutatósat, egészségeset, gazdaságosat.

Hát milyen volna. Olyan, ahol bloggal foglalkoznak és divatos a Facebook. Mindezt valami születésnapon – akit-amit Isten éltessen milliószor, még sok tízezer lájkban kifejezve! –, a webkettőben kezdettől tüzijátékban parádézó DiVinóban, ahol olyannyira bloggerek a meghívottak, hogy még a gyerekeiket is magukkal viszik oda. Aki kérdez: Kitzinger Szonja. Aki válaszol: Fűszeres Dávid és a Meztelen ikrek.

Van nekem egy sanda gyanúm. Szerintem a szíve mélyén mindenki tudja, hogy a könyv nem tárgy, hanem élőlény. Karakterrel és rigolyákkal, rengeteg saját döntéssel, és annak titkos szenvedélyével, hogy a legváratlanabb pillanatokban hatással legyen az életünkre. Nem szereti, ha hasrafordítjuk, nem érdekli a monogámia. Papírból van, de szarik a korra. Bírja, ha a bugyija alá nézünk vásárlás előtt, és valószínűleg szórakoztatja, hogy sokan előszeretettel óvjuk a védőborítót, ezért eltávolítjuk, és végighurcoljuk a városon a pucér keménytáblákat, ami amúgy nonszensz. Minden olyan eladó, aki élményalapon ajánl egy könyvet, annak a kötetnek hiteles stylistja. A könyvet nem küldték nyugdíjba a magazinok, sem a ponyva, és nem fogja megfektetni az ebook sem. A könyv jól használja a Facebookot, a könyvet van értelme felküldeni a YouTube-ra. Bejön neki a sztárolás, szereti őt a kamera. Közösségi alak, de azért sokezres tömegből is könnyedén kiszippant bármelyikünket.

Az Ulpius-ház Kiadó évek óta készít videóklipet, filmelőzetest egy-egy újdonságának. A rövidke videók zsánere olykor alig több mint splashscreen-megoldás, mint Bíró Szabolcs Sub Rosa című regénye esetében, máskor szerzői monológ, felolvasásokkal tarkítva.

Leginkább trailernek mondható egy fiatal, kreatív csapat, a zLabor friss könyves-filmes ötlete – ők KönyvFilmnek nevezik –, amelyben a Magvető Kiadó történelmi thrilleréhez csinálnak kedvet. Szinesztetikus olvasás másfél percben a tényleges olvasás előtt. Az ily módon megelevenedett fülszöveg vírushappeninget farag a bemutató egyébként egyszeri eseményéből, eszközei révén nyilvánvalóan sűríti azt. Online megjelenések és beszélgetések tucatjait generálja, könyvkampányból tehát ötös. Persze, mint minden közösségi kampány, felveti azt a kérdést, az egyszer összeverbuvált társasággal – optimistán: tömeggel – az aktualitás elmúltával mi történjen majd.

De ezt már bízzuk a könyvre, intézze ügyeit a továbbiakban ő maga. Utóvégre eleven lény.

Gyepes Gabojsza – Anya, ez isteni!

Fotó: Bakcsy Árpád

Teljesen terven kívül belekóstolhattam a cukormentes-calvadosos áfonyalekvárjába, bibibí, majd kérjetek belőle ti is. Az interjú ettől függetlenül Gabojszát tálalja. Gazdagon, dúsan, életesen, ahogy van.

A blogod címe meglepően sokat elárul magáról az életedről. És benne van az ígéret, hogy ez egy szülő-kompatibilis konyha.

Lehetséges, de nem az volt a cél, hogy az anyukákat megszólítsam. Sőt. Konkrétan körvonalazott célom talán nem is volt, amikor elindultam. Sokáig inkognitóban írtam a bejegyzéseket, de a maszkot előbb-utóbb leveti az ember. Hosszú ideig nem lehet valamit arctalanul sikeresen csinálni. A blogom pedig egyszer csak valami sokkal több lett, mint aminek elképzeltem, mint aminek indult. Különben attól, hogy ez blog, nem pedig receptoldal, az ember így is, úgy is óhatatlanul kiadja magát valamennyire a bevezetőkben. Hosszútávon kirajzolódik egy történet, amelyen keresztül megismer az, aki rendszeresen olvas.

Magad is gasztroblog-olvasó voltál?

Mint mindannyiunkat, engem is magával ragadott a Chili&Vanilia, szinte már indulásakor, 2005-ben. Épp egy tavaszi tekercs receptet kerestem, úgy bukkantam rá. Egy évvel később már olvastam Fakanál Évát, Kicsi Vút, Mammát. Egyáltalán nem volt átláthatatlan a szegmens. Arra gondoltam, érdekesek lehetnek az én erdélyi receptjeim is. Ráadásul bármennyire benne van a kezemben egy jól kipróbált recept, előfordul, hogy egészen másképp készítem, és  sokkal jobban sikerül. A blog ilyen szempontból gyűjtőhely is, nagyon praktikus, hogy mindent megtalálok ugyanott.

Öt éve űzöd. Azóta meg-megújítod például a layoutot?

Nem, pontosan ugyanúgy néz ki, mint a kezdet kezdetén. A főiskolán úgy hittem, be vagyok oltva minden ellen, ami informatika, de tizenhárom évvel ezelőtt, férjemmel együtt kitaláltuk és megcsináltuk az első magyar  internetes borászati információs adatbázist, azon beletanultam a fogásokba. És azért változatlan a layout, mert ez vagyok én: fehér, letisztult, átlátható.

Azt mondod, egészen mássá vált, mint amire számítottál.

Igen. Olyan életszakaszban indítottam el, amikor a blogom volt a sikerélmény, a pozitív visszajelzés. A jóérzés forrása. Alaposan felkészültem előtte, gyűjtögettem a recepteket és figyeltem a nagyokat. De nem is láttam bele az elején, fogalmam sem volt, honnan tudhatom meg az olvasottságot. Az első komment igazi forradalmi élmény volt.

Mi mindent változtatott meg az életedben?

Kezdetben arról posztoltam, amit amúgy is főztem. Aztán elkezdtek alakulni a vágyaim. De jó lenne kipróbálni ezt meg azt. Hát ebből az lett, hogy a blogomon végiglátogattam a kontinenseket, főztem minden földrész konyhájából, kipróbáltam egy csomó nem szokványos alapanyagot. Ez egy természetes folyamat, mostanra le is csendesedett. Mérföldkőhöz akkor érkeztem, amikor a Dining Guide „blogelitjébe” ötödmagammal bekerültem, az hatalmas megtiszteltetés volt. Nagyon fontos, hogy rendszerességre szoktatott, éveken át mindennap posztoltam. De egyébként is kinyílt a világ. Bizonyos szempontból átalakult az ízlésem, megkedveltem olyasmit is, amit régen kapásból elutasítottam, ilyen a tenger gyümölcsei, a pacal, és még sok extrémnek mondható étel. Mivel pedig én főzök a családra, van változás a lányaim, a férjem preferenciaskáláján is. Nálunk semmit nem kötelező megenni, de mindent kötelező megkóstolni. A lányaimnak egyébként elég jó érzékük van a főzéshez. A nagy nyitott és ügyes a konyhában is, tőle kaptam a blog címét, a kicsi válogatós és kreatív.

Hogyan hat vissza a blog a konyhádra?

Fordítva fontosabb, a valós életem alakítja a közösségi életemet. Nem építettem át a konyhát, nem készítek másképp egy fogást a posztok kedvéért. Nem csinálok meg valamit azért, mert trendi. Én például még mindig nagyon szeretem a tekercselt húsokat, bár most eszméletlenül nincsenek divatban. Változásnak számít azonban az, hogy gyorsítottam, ésszerűsítettem a módszereimen. Ezt is belső késztetésre. Keresem és találom az inspirációt, évek óta járok főzőiskolákba, fejlődnek az ismereteim. El sem tudom képzelni, hogy valaki stabil tudás nélkül kezdje osztani az észt. Hatalmas felelősség nyugszik egy blogger vállán, a webkettőben evidencia, hogy amit leírunk, az meg van támasztva és igaz.

Körülbelül három évvel ezelőtt mindannyiunk számára elérkezett a pillanat, amikor rádöbbentünk, hogy a Facebookon történik az élet.

Nagy drog, de tényleg innen a legkönnyebb értesülni arról, hol mi zajlik. A blog Facebook oldalán sokkal hamarabb kapok visszajelzést, mint magán a blogon. Nagyon sebes az interakció. Hozzámszólnak, kérdeznek, véleményeznek, örülnek.

Ha meg kellene nevezned, mit talál nálad az olvasó, amit máshol nemigen, az erdélyi konyha az?

Tűnődtem már én is ezen a kérdésen. Azt hiszem, inkább a vidéki életforma hangulatát hozom. Azt a felfogást, hogy amit lehet, csináljuk meg mi magunk. Hetente többször sütök kenyeret, igyekszem szezonális, helyi alapanyagokból főzni, amit lehet, magam csinálok, a befőzéstől a májkrémen át a szalámiig. Le lehet szokni az ipari, ízfokozott, félkészre alapuló ételekről. Egyébként ha azt firtatjuk, mit változtatott meg a blog az életemben, meg kell még említenem, hogy rengeteg új barátot kaptam. Akármilyen gyorsan növekszik a gasztroszféra, nem esik nehezünkre összetartani és találkozni csak úgy. A jó pillanatok kedvéért. Ezt nagyon szeretem.

Van a hangsebesség, van a fénysebesség, és van a Facebook. Annál gyorsabb semmi sem.

Így hát mindenki tudja már a nagy hírt, ezen poszt célja semmiképp nem a tavaly óta junibor-fan baráti kör informálása. Nem, ez simán hejehuja-írás, tüzijáték-bekezdés, petárda-hiperhivatkozás, mert a büszke öröm ragadós, mint a Michelin matrica.

A Szent István tér pillanatok alatt emblematikussá váló, nyüzsgő, zsivajos, teljesen unikális borbárja négy hónapja létezett, amikor a Michelin ellenőrök kiszálltak és, gondolom, úgy csináltak, mint a szegény lány a királynál: ittak is meg nem is, utóbbit csak azért, hogy nagy rutinosan annál többet igyanak mégis. Közép-Európában egyetlen bárt illetett ekkora megtiszteltetés. Csak hogy értsük: már a kategória is atipikus, már a figyelem is rendkívüli. Tessünk hát ehhez mérni az eredményt. És ne szégyelljük az egyszerű, ám pontos szavakat: ez bizony kibaszott nagy dolog.

Köszönjük, DiVi, köszönjük, Szonyecs, köszönjük, borászskacok, köszönjük, szökőkút. Rajtad a helyünk.

Vámos Peti 2. B: Barna Béla bácsi gondolkodik, mert az ülőmunkától nemcsak hízik, butul is

Tűnődöm, hogy néz ki egy igazán mágneses cím az ülőmunka veszélyeit tárgyaló cikkhez. Szerintem az Irodában dolgozol? Akkor dagadt vagy, beteg és még döglött is feltűnéskeltésben ütősnek mondható, gyorsan le is ugrom a szőnyegre az Egy Perc Hasizom mozgalom jegyében. Ez a téma a neten egyébként az irónia fellegvára: valaki ültében, billentyűk közt kifejti, hogy ültünkben, billentyűk közt megfektetjük az egészségünket, mindezt ültben, billentyűk közt olvasni tompán szörnyűséges, többnyire továbbítja is gyorsan, aki találkozik a gondolattal – ültében, billentyűk közt.

Nem fogok úgy tenni, mint aki meg akarja kerülni a Mashable infógrafikáját – off: aki kicsit is rá van csúszva a social témákra, legalább hetente tőlük informálódik, ebben a szegmensben nem lehet hiánypótló portált üzemeltetni, mert nincs hiány: mindannyian előbb olvassuk a Mash cikkeit, mint a bánatos gyakorisággal csak kullogó, magyartalan magyarítást –, és tulajdonképpen mindegy, miért éppen mostanra időzítették, amikor rendszeresen felbukkan a platformokon egy erről szóló írás. Gyorsan végigszaladok a puszta szeretetből bikacsökkel ostorozó számadatokon:

– ma a munkakörök mindössze 20%-a igényel fizikai aktivitást, miközben a hatvanas években az állások 50%-ához kellett testi erőkifejtés,

– az elhízott ember átlagosan 2,5 órával többet tölt üléssel, mint az, akinek nincs ilyen gondja,

– 1980 és 2000 között mindössze 8%-kal nőtt az üléssel töltött idő, az elhízottak száma mégis megkétszereződött,

– az irodában dolgozók kétharmada használ számítógépet, ezek háromnegyede panaszkodik látásproblémákra,

– a szív- és érrendszeri betegségek kétszer akkora valószínűséggel sújtják az ülőmunkát végzőket, mint azokat, akik munka közben fizikailag is aktívak,

– amikor az ember az íróasztalához ül, a lábban minden izomtevékenység azonnal megszűnik, a zsírégetés 10%-ra csökken és amíg ül, percenként csak 1 kalóriát éget,

– az ülőmunkában rengeteg a stressz, ám még mindig meg sem közelíti a klaviatúrában nyüzsgő baktériumok számát,

– és még az ész is megáll, mert az ülők 42%-a a munkahelyén szóbeli kaszabolás áldozata, és nem biztos, hogy ennél kevesebb az a 10%, aki már fizikai agressziót is átélt az irodában, szintén a stressz okán.

Szóval maradjunk boldogok, álljunk fel, nyújtózkodjunk, fussuk körbe a háztömböt, legyünk radikálisak, merjünk 135 fokos dőlésszögben ülni, és mindig legyen az asztalunkon kézfertőtlenítő folyadék. Akinek ez nem elég, kapaszkodjon abba a statisztikai igazságba, hogy a fenti adatok az Egyesült Államokban készült felmérés eredményei, és mi bármikor felidézhetjük a viccet. "– Papa, messze van még Amerika? – Nem érdekes, kisfiam, te csak tempózz tovább."

Pláne hogy addig sem az íróasztalodnál üldögélsz.

Hát akkor a Nyáry Krisztián-jelenséghez tartozó interjú. Különösebb időhúzás nélkül.

Hihetetlenül gyorsan ívelt fel az irodalmi fotóalbumod. Hogy kezdődött?

Teljesen véletlenül. A síelésről keresgéltem a neten, amikor szembejött Radnóti és Fanni képe. Közzétettem és megdöbbentően sokan reagáltak. Másnap feltettem a falra egy képet Kosztolányiékról. Az is váratlanul népszerű lett. És hamarosan kérni kezdték a következőket.

Irodalmár vagy?

Eredetileg igen, Pécsre jártam magyar-esztétika szakra, bár annak idején művészettudománynak nevezték el, hogy ne a marxizmus-leninizmus tanszékhez tartozzon. Amikor diplomáztam, ott-tartottak. Tizenkilencedik századi magyar irodalommal foglalkoztam, de a tanársegéd odamegy, ahová vezénylik, fél éven át tanítottam huszadik századi dolgokat is. De most már tizenöt éve PR-ben tevékenykedem.

A tanáraink többnyire nem tudták az igazságot. Máig nem ez a hivatalos kánon álláspontja, nincs ez kimondva.

Te honnan tudod?

Véletlenül rájöttem. Ismerem Rozsnyai Kálmán életrajzát, ő Petőfi egykori menyasszonyának, Prielle Kornéliának utolsó férje volt és mindig híres melegekhez kapcsolódott. Oscar Wilde, majd Rodin mellett titkárkodott, ez akkoriban nagyon egyértelmű pozíciót jelentett. Léda élete végén ez a Rozsnyai és akkori, szintén alibifelesége voltak Diósyék egyedüli barátai. Lédának a halála pillanatában ez a nő, Dapsy Gizella fogta a kezét. Gondoltam, ha már felbukkant a név, az nem lehet véletlen. Keresni kezdtem, és kiderült, hogy Czeizel Endre egyéb ügyekből évekkel ezelőtt rájött ugyanerre. De irodalomtörténész vagy Ady-kutató tudomásom szerint ezzel nem foglalkozott. Léda azt írta, „eltűröm kis szenvedélyeit”, néha féltékeny volt rá. Ez is jel. Egyébként nem a homoszexualitás volt tabu, hanem az arról való beszéd. Azért nincs erre konkrét utalás még a mindenről őszintén író Léda-naplókban és Ady levelekben sem. A melegségről nem lehetett beszélni.

Nem, de sikeres üzeletemberré sem válhatott volna. Senki sem tudja pontosan, miért kellett elmenekülni Szófiából, lehet, hogy hasonló okokból. Párizsban semmi baja nem lett volna, amíg nincs kimondva. Szóval ez olyan történetvolt, amelyre én is menet közben jöttem rá.

Okos nő volt. Őt majdnem elvette Nagyváradon egy huszártiszt, csak közben viszonylag elszegényedtek, pontosabban nagyon gazdagból kicsit gazdaggá váltak, az már nem smakkolt annyira a huszártisztnek, meg el is vezényelték a városból. Léda huszonöt vagy huszonhat évesen ott maradt egyedül. Az már vénlánynak számított. Megjelent Ödön, és lényegében egy hónap alatt elvette. Mindhárom alkalommal, amikor megvagyonosodtak, Léda pénzéből indították el az üzletet, de a hasznot később már maga Diósy termelte.

Közvetlenül nem, inkább arról van szó, hogy a munkám során is folyamatosan írok, és amióta megy ez az irodalmi sorozat, esténként arról, amit nagyon szeretek. A PR-nek az a lényege, hogy megtalálsz és érthetővé teszel egy pontot egy történetben, abból kibomlik egy másik történet, amit az emberek megértenek, szeretnek, elfogadnak. A sorozatomat talán azért szeretik az olvasók, mert keresem az ilyen pontot. Azt, amelyikben benne van az egész. Ezt a fajta viszonyomat egy történethez a munkám is meghatározza.

Tulajdonképpen igen, de kampánynak csak azt lehet nevezni, aminek piaci célja van. Ennek egyáltalán nincs. Még az ismeretterjesztés sem piaci cél, bár egyre inkább úgy néz ki, könyv lesz belőle. Ez is utólag alakult így, kaptam ajánlatokat.

Kassákhoz mindenképp. Őt mint embert megutáltam. Abba is hagytam félúton – ő az egyetlen ilyen –, mert láttam, hogy nincs benne semmi szerethető. Ettől még nagy alkotó volt, bár szerintem képzőművészként nagyobb, mint költőként. Az legkésőbb középiskolában eldől, megszereti-e az ember az irodalmat. Sokkal többre lehetne menni ebben, ha kiderülne, hogy az írók és a költők nem papírmasé figurák. A tizenkilencedik század közepétől, amikor a polgári tanmenetbe olvasmányok kerültek, a szentek életrajzát váltották fel az alkotóké, de a funkció megmaradt. Ezek kultikus életrajzok. Kezdetben a nemzetért, aztán néha mozgalmakért, például a kommunizmusért harcoló alakokról lehetett tanulni. Ami ebbe a képbe nem fért bele, azt kinyesegettük. Petőfi halála után húsz évvel már minden gyerek tudott Petőfiről. Csak éppen az egy konstruált életrajz. Így van ez Adyval is. Mennyire más lenne a helyzet, ha már középiskolában azzal szembesülhetne egy gyerek, hogy az ismert írónak ugyanolyan problémái voltak, ugyanolyan gyarló volt, mint bárki más, akit ismer, hogy neki is nehezére esett dönteni két csaj között, már jobban szereti és nagyobb kedvvel olvasná. Nagy kérdése az irodalomtörténetnek, elegendő-e önmagában értelmezni egy művet, vagy kell hozzá a szerző életrajza is. Legitim álláspont, hogy nem. Az igazán nagy mű megáll az életrajz nélkül, de utóbbi mégiscsak nagyon sokat hozzátesz. Ha egy svéd pontos műfordításban elolvassa Radnótitól a Nem tudhatomot, talán megállapítja, hogy gyönyörű vers a hazaszeretetről, de milyen sokat ad hozzá, ha megtudja azt is, hogy e hazaszeretet nevében legyilkolták a költőt! És ha már ez így van, érdemes lenne azt is megmutatni, hogy hús-vér emberekről beszélünk és tanulunk. Nem dögunalmas figurák, amint például az iskoláikat bemagolván gondoljuk.

Talán Polcz Alaine. Pedig évek óta tudom, amit megírtam, sőt ismertem őt magát is, gyerekkoromban még vigyázott is rám, de most állt össze, milyen szép történet az övé. Tudta, hogy Mészölynek voltak nőügyei, de soha nem olvasta el a leveleit, személyes papírjait, ott volt az összes egy fiókban, és nem kevés. Amikor Mészöly meghalt, Polcz elhatározta, hogy könyvet ír a szeretőkből, azért, hogy nekik is könnyebb legyen a gyász. Felkereste az összeset, csak egy nem állt vele szóba. Aztán megérintettek Adyék is. Csinszkát pedig Szendrey Júlia miatt értem meg. Egy fiatal nő számára nehéz nagyobb nyomást kitalálni, mint hogy ő legyen a nemzet özvegye. És még valami: jelentősen meghosszabbodott az „Ezt újraolvasom” lista, egy képzeletbeli falon vezetem. Persze majd nyáron.

Téged most kétségkívül beleng egy kis sztárság.

Ez még mindig részben meghökkent, részben kicsit szórakoztat.

Felelősséggel is felruház?

Tulajdonképpen igen. Egy barátom posztolt a falamra egy Szalóki Ági népdalgyűjtést, amelyben egy néni a „Szép a pina, ha fekete” kezdetű nótára gyújt rá. Elkezdtem gondolkodni, mit szól majd hozzá a közönségem, otthagyhatom-e. Végül nem töröltem, mégis az én falam, de igen, megjelent mint új szempont.

Mi a legjobb ebben a helyzetben?

Életemben kétszer hivatalos kommunikátor voltam a Városházán. Abban a pozicióban bármit mondasz, a szervezet helyett mondod. Így hát nagyon sokmindent nem mondtam soha. Most élvezem annak felszabadító hatását, hogy csakis azt mondok, amit akarok.

Elmondom, hogy került az életembe a Nyáry Krisztián-jelenség. Több tucatszor láttam a nevét értesítésekben a Facebookon, mire egyszer is kattintottam. Az értesítés mindig az volt, hogy Iksz Ipszilon megosztotta Nyáry Krisztián fotóját. Tudjuk, hogy a Facebookon a megosztástól történik meg az élet – sokkal inkább, mint a lájkok számától –, és feltűnt még valami: minden alkalommal olyan barátaim terjesztették a képeket, akik sosem találkoztak még, és akik közt nincs kettő, aki ugyanazon a területen tevékenykedne: az egyik újságíró, a másik pr-es, a harmadik IT-s, a negyedik fulltime anyuka, az ötödik főállású blogger. És ez még nem is mindenki.

Kitérő:

Író vagyok. Írói relikviák óhatatlanul helyet találtak maguknak az otthonomban. Csakhogy az ember a tárgyait megszokja, számontartás nélkül kel és fekszik köztük. Amíg nem történik valami váratlan, úgy megy el mellettük, hogy észre sem veszi.

Író vagyok. Ugrom óhatatlanul, ha szembejön valami, ami írókról szól. Reflex ez, amelynek sokszor nincs is hozama. Író az írót számos változatban, számos erősségi és kreativitási fokon irritálja. Mégis. Ez afféle szakmai ártalom. Amíg nem történik valami váratlan, zsigerből felfigyel.

Visszatérő:

Ha esetleg akad olyan, aki nem tudja, miről van szó, Nyáry Krisztián példátlanul gyorsan népszerűvé vált napi posztjai tankönyv- és közterület-kompatibilis magyar írókat ábrázoló fényképek. Más szóval akikből érettségiztünk. A hosszú, anekdotikus és néhol novellisztikus képaláírások általában szerelmi háromszöget, balul kiütött viszonyt, tragikus viszonzatlanságot, látványos hűtlenséget, reménytelen epekedést, megalázó elutasítást, fojtott titkokat, évtizedes mélabút, és egészen ritkán szikrázó, tartós összhangot, békés boldogságot festenek le. Mi pedig, a Facebook lakosságának magyar nyelven olvasó közössége, fokozódó mohósággal zabáljuk, amit Krisztián ír.

Egészen más okból neveztem azonban jelenségnek fentebb. Az alig több mint egy hónapja jelentkező posztok villámkarriert futottak be. Ha terjesztésük egy közösségi kampányt szolgálna, a leghatékonyabbak közé sorolhatnánk: minőségi tartalomgyártás, a tartalomnak köszönhetően száz százalékig organikusan, exponenciálisan növekvő közösség, akik felszólítás nélkül interaktívak, egymással is, a márkával is beszélgetnek, a lájkok száma hatalmas, és ami ennél jóval jelentősebb, a megosztásoké is – mindez a Facebook fénykorát, rózsás ujjú hajnalát idézi, amikor még nem voltunk elcsigázottan immunisak a dugig telt, dugig inflálódott hírfolyamunkra.

Ady Endre, Léda és Diósy Ödön nagyon jól ismert szerelmi háromszöge múlt hétfőn került terítékre. Az ember hirtelen megértette, miért volt ez a Dodó nevű nagyszerű ember ennyire toleráns. Miért nemcsak tűrte, de egyenesen bátorította a feleségét arra, hogy szarvazza fel, hogy ország-világ tudjon arról, hárman vannak ebben a házasságban. Ki hogy van vele, nekem leesett az állam. Milyen egyszerű is a valódi magyarázat. Mennyire igazságtalan dolog volt kiskamaszként pipogyának tartani Diósyt, amiért belement a számtalan látszólag megalázó helyzetbe. És mekkora korlátolt és prűd baromság az igazságról sohasem beszélni.

Összetérő:

Ami pedig az írói relikviáimat illeti, szinte restellem leírni, de ennek a Nyáry-posztnak hála egyszer csak észrevettem azt, ami velem van tizennyolc éve, még az első regényem kéziratára kaptam ajándékba. Eredeti fotográfia Adyról és Csinszkáról 1915-ből. Állítólag, bár soha senki nem tudta rendesen elmondani a pontos történetet, egy apai nagy-nagy- vagy nagy-nagy-nagybátyám, Szombatfalvy Bertalan egyszer csak írt Adynak, körülbelül így: Drága költő úr, úgy hallom, mostanában nincs hol laknia, kérem, tiszteljen meg azzal, hogy megosztom Önnel és Csinszkával szerény hajlékomat. Sajnos semmi többet nem tudok, sem azt, hol volt pontosan ez a bizonyos hajlék, sem azt, igaz-e. De a fotó, a tinta, és leginkább a kézírás autentikus: „Berci bácsiéknak mindég gyermeki szeretettel Ady Bandiék – 1915. karácsony”. Szép feladat volna kikutatni, mi történt 96-97 évvel ezelőtt.

Tulajdonképpen ez egy köszönőposzt tehát. Az ember időnként észreveszi, mennyi mindene van. Meg is hatódik, ahogy kell, csak erről egy niche-blogban olyan nehéz.

Holnap folytatás következik: beszélgetés Nyáry Krisztiánnal.

Zsályás parajgaluska barnacsiperke mártással

Az arcát elrejti, de cserébe csupa csemegével ajándékozza meg olvasóit: szinte bármivel, ami nem terheli meg a gyomrot, ami izgalmat visz a már ismerős tálakba, és ami megpörgeti az agyat egy-egy fogás anekdotikus vonalán. A tetejébe nyelvújított magának egy bloggernevet.

Ezen a platformon nem adja magát az inkognitó, az a fórumok sajátja. Miért őrzöd a sajátod ilyen elszántan?

Úgy érzem, nem a személyem lényeges, sokkal inkább az, hogy amit Habliliom átad az hiteles, érdekes, szerethető vagy nem. Ez a terület számomra igazi játszótér, a kreativitás különleges terepe. Bizonyos értelemben az intim szférámhoz tartozik, ami persze az internetes megnyilvánulás tekintetében szokatlan, de mégis nagyon különbözik mindattól, amivel a hétköznapi életben foglalkozom.

Hobbigasztronómus vagy?

Nem jártam szakácstanfolyamra vagy főzőiskolákba, de szenvedélyesen foglalkoztat minden, ami a gasztronómiához tartozik, boldogan kalandozom Kulináriában és természetesen nagyon szeretek főzni. Már egészen kisgyermekkoromban sokat forgolódtam a konyhában. Később, a saját háztartásomban pedig gyorsan körvonalazódott az ízvilágom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy meg sem fordult a fejemben saját blog indítása.

Hát akkor?

Jó néhány évvel ezelőtt küldtem pár receptet a Mindmegettére, és egyszer csak megkeresett az oldal főszerkesztője. Felkeltették az érdeklődését a Habliliom által beküldött fogások, rokonszenvesnek találta a precíz receptleírásokon túlmutató információkat, valószínűleg tetszett a stílusom. Felvetette, volna-e kedvem blogot indítani az oldalon. A műfajról igencsak keveset tudtam, és bár léteztek már főzős blogok, magyarul keveset olvastam ezek közül. Sokkal inkább olyan – főként idegen nyelvű – könyvek kötötték le a figyelmemet, amelyeket gasztronómiai szakértők, kultúrtörténészek, szenvedélyes szakácsok vagy étteremkritikusok írtak – az érdeklődésem ez irányban azóta sem változott. A blog koncepcióját teljesen rám bízta, ami nagy örömet meg persze kihívást is jelentett, hisz gasztronómiáról korábban soha nem írtam. A Mindmegettén akkor már két blog is működött: egy profi szakácspáros és egy kezdő háziasszony jelentkezett hétről hétre. Zimre Krisztina, az oldal főszerkesztője bizalmával vett le a lábamról, meghatott, hogy néhány recept alapján, ismeretlenül építene rám valaki. Ennek a bizalomnak köszönhető, hogy később sem jutott eszembe átlépni például a blog pont hura. Úgy érzem, Habliliom jó helyen lakik. Nem kevés izgalommal, de belevágtam, és megszületett Habliliom Könnyed Konyhája. Őszintén szólva nem voltam nagy webkettes felhasználó, menet közben kezdtem belejönni. A Habliliom név pedig sok éve csak úgy kipattant a fejemből.

Van ilyen szó?

Tudomásom szerint nincs. Nem nehéz asszociálni róla arra a konyhára, amit viszek: könnyű, tiszta, egyszerűen elkészíthető, de rafinált ételek, olyanok, amelyek egyáltalán nem nehezítik el az embert, de mindig van bennük valami izgalom. A könnyed konyha elnevezés ezek után már magától adódott. Sokáig nem is hívtam blognak, úgy tekintettem, Habliliom hétről-hétre jelentkezik valami szezonális, érdekes írással, benne recepttel vagy receptekkel. Kísérletező, kíváncsi alkat vagyok, fontosnak tartom a változatosságot a konyhában. Máig nem jellemző, hogy egy poszt kedvéért készítsek el egy ételt, fordított a sorrend. Gondoltam, majd kiderül, mindez érdekes lehet-e mások számára is. Nem igazán tudtam, ki a közönség, és most sem vagyok vele teljesen tisztában, kik olvassák a bejegyzéseket. Nagyjából háromnegyed évvel a blog indulását követően hozzáértők felvilágosítottak, hogy az élet a Facebookon zajlik,

Vámos Peti 2.B: Az a buta kis sztefenimájerezés

Rosenblatt Ede csíf egzekjutiv ofiszer egészségesen büszke volt a karrierjére. Csóró egyetemista korában határozta el, hogy mire a harmadik gyereke megérkezik, önmaga főnöke lesz, és lám, alig hat év multizás után össze is kalapálta a reklámügynökségét. Egy pics során az agilitásával feltűnt egzeket, Fehér Tomit kávéztatta meg izgatott terveivel, akinek addigra már nagyon, nagyon elege volt a korlátolt főnökéből, Rosenblatt Ede meg hipp-hopp PR-igazgatót csinált belőle. Ment is a cég, mint az olajozott mennykő. Két főni, két titkon érző szívű hosszútávfutó, két időzített tesztoszteronbomba, akik nem rivalizálnak, azt meghagyják a lökött punáknak, két vadászatban, vitorlázásban, squashban bőven és boldogan feloldódó fickó, akik minden évben együtt mennek nyaralni, és olyankor, de igaz ez az augusztus huszadikai rendszeres barbikjúpartira is, biznicről egy szót se. Egyszóval terjeszkedtek, növekedtek, fejlődtek, fejlesztettek, túlóráztak, költöztek. Csak úgy rengett körülöttük a patyolatdrapp ügyfél-ügynökség-pozitivitás.

Rosenblatt Ede és Fehér Tomi még arra a fránya világválságra is képes volt ismerősként tekinteni. Mintha lenne mogorva, rossz szókincsű, erős mackóban locsolgató szomszéd, akitől ugyan semmi jóra nem számít az ember, ám valahogy elviseli arra a pár évre.

És amikor a szakmában egyre többen adták fejüket olyan gimnazistáknak való sztefenimájerezésre, mint az a hüje fészbuk – ők mondjuk le is tiltották a cégnél jól –, Fehér Tomi és Rosenblatt Ede sokatmondó mosollyal nézett össze. Vagy néha még annyit sem. Hogy accountjaik, az a négy-öt csinosnál csinosabb harmincpluszos vénlányka, komoly szemüvegben és elhivatott popóval, otthon és este szintén bedőlt a hájpnak, nem vették a szívükre. Majd kinövik. Azért az nem véletlen, hogy a világot mégiscsak a férfiak irányítják. Ők ketten megbeszélték, szépen kivárják az Európa Bajnokságot, addigra talán kiderül, megéri-e ez a csilivilil közösségimédiázás, bár az igazán biztos persze Brazil 2014-ig odázni a konklúziókat. Fogják még majd appokkal nehezíteni az életüket? Social Too, HootSuite, ThinkUp, mi? Amikor ebből a második még a LinkedIn tevékenységet is egy helyen méri a két kék platforméval? A Think Up pedig azon ritka metrikák közé tartozik, amely elsősorban a facebookos tranzakciókra alapoz? Amikor a MarketMeSuite még ingyen is van? Amikor a Buffer segítségével akkor lehet kilőni a kiválasztott posztokat, amikor ott sem vagyunk? Amikor a LiveFyre még egy-egy blogbejegyzés hatását is képes kimutatni? Amikor a Constant Contact az email marketing megtérülését hozza karnyújtásnyira?

Szóval csak nyugi. Ésszel, emberek. A TwitSprout még mindig bétában csapatja. A szabadságharc olykor tök felesleges.

Világos, ugye?

A social hype tulajdonképpen egyensúlyban van: a Facebookkal kapcsolatban messze eltúlzott, a ROI esetében pedig alulhangsúlyozott. Összesen kijön.

A közösségi ROI fogalma problémás. Mint Olivier Blanchard előszeretettel kimutatja, a ROI üzleti szakkifejezés, a közösségi média pedig – nos, igen, benne van a nevében. Az biztos, hogy nem automatikusan alkalmas kalkulációra, nem minden esetben. Ezt jelenti az az Erik Qualman kérdés, vajon mennyi a telefonunk megtérülése, és ezt Gary Vaynerchuck nagyon hasonló örökzöldje, csak ő a telefon szót anyánkra cseréli. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy értelmetlen is volna a ROI felől közelíteni.

Bizonyos Luke Brynley-Jones szerint megállapítható egyfajta közösségi érettség, amely négy fokozatból áll:

1. monitoring – kérdések, meghallgatás, párbeszéd, 2. online kutatás – célzott kérdések, mire van szüksége az oldalt lájkolókból formálódott közösségnek, hol lehet és érdemes velük együttműködni, 3. a célcsoport megtalálása – kik vannak itt, mit várnak a social platformoktól, a kedélyes posztolgatáson, a kommentlájkokon túl milyen gyakorlati céllal látogatnak el ezekre a felületekre, 4. a közösségi üzleti együttműködés – józanul megfogalmazva minden olyan tranzakció, amely például a márka Facebook oldalához köthető. Simán kerekedhet üzlet egy posztból, csak éppen nem a hirdetések által kitaposott közvetlen úton. Mégis milyen kevés az a marketinges, aki ezt foglalja bele egy riportba: "A második szinten tartunk, nincs tehát okunk arra számítani, hogy a belinkelt blogbejegyzés nyomán 150%-ot ugrik az eladás." Már a monitorálás is azoknak a cégeknek működik, amelyek pontosan tudják, mit akarnak kideríteni.

Leszűkítve és lecsupaszítva tehát, a közösségi megtérülés valójában potenciál és lehetőség. Pontos digitekbe érkezve mérni nagyon nehéz, de például ezen az infógrafikán elbíbelődni tanulságos és beszédes. Ki-ki mérje azt, amit lehet. Érdemes volna már elfelejteni a görcsöt, amellyel a lájkolók számát szorozgatják a munkatársak izzadó homlokkal, felsőbb utasításra. Nincs ilyen szorzat. De minden közösségi megnyilvánulás kommunikációs csatornát tár fel. Abban pedig, ahogy ezen a csatornán megszólal a beszélgetés, abban már semmi akadálya az akár tartós sikernek.

Ki az a Hampuk Richárd? Híres ember? Tapasztalt, vén róka? Biznicéletben elaggott, őszes halántékú, minden hájjal megkent? Szívíjén csak a projektek felsorolása tucatnyi oldal? Szakceleb? Botrányhős? Kőgazdag? Menő csávó? Ki, de tényleg, ki az a Hampuk?

Nem vagy éppen biztonsági játékos. Huszonnégy évesen nagyon szép helyed volt egy stabil cégnél, ehhez képest tettél egy óriásugrást a bizonytalanba.

Szokták mondani, hogy kevés volt a kihívás – de esetemben tényleg erről volt szó. Februárban leszek huszonhat éves. Az előző munkahelyemen megkaptam mindent, sok ügyféllel dolgoztam, nagyokkal, volt döntéshozatali és tanácsadási jogköröm, többnyire meg is fogadták, amit mondtam, de ez egy idő után túl monotonná vált. Tudtam, ha ebbe beleállok, ötvenévesen is itt tartok. Akkor hivatalnokká válok, sosem fogok arra törekedni, hogy kockáztassak és kitörjek.

Mit szóltak a feletteseid ahhoz, ami nem tetszett neked?

Az a baj, hogy a feletteseim ugyanazt csinálták, amit én. A struktúrából tehát csak az tudott következni, hogy ha bármi másnak kineveznek, legfeljebb a névjegykártyámon lett volna változás, de ugyanaz a munkám, mint előtte. Ez nem motivált.

Ilyenkor az egyik bevált módszer átcsábítani néhány ügyfelet.

Kerek perec megmondtam az ügynökségnek, hogy nem fogok ügyfelet lopni. Akkor nem csináltam semmit, nem harcoltam meg az elemekkel. Ha kinyújtom a kezem egy tálcán kínált sütiért, amelyet nem is én sütöttem, majd sértetten hazaviszem, az nem küzdelem, legfeljebb taktikai lépés. És nem is szép, bármilyen különösen hangzik ez a szempont. Hogy tényleg fasza gyerek vagyok-e, csak akkor mutatkozik meg, ha tisztán játszom.

A blogod kommunikációs eseteket elemez, és még bőven akkor indítottad el, amikor klasszikusan nyolctól ötig dolgoztál. Ez később mennyit segített?

Hatott arra, hogy belevágtam a magam vállalkozásába, de nem egyenes folytatása. Azért kezdtem blogolni, hogy kiírjam magamból azt, amit a munkáltatómnak nem mondhattam el, vagy ha elmondtam akkor nem volt számára releváns, időszerű. A bejegyzéseim mindig elemző jellegűek, ezért tudatosan maradok a heti egy posztnál, nekem ez teljesen elég. Sok a szakmabeli olvasó, visszacsatolást is kapok. A blogolás számomra brainstorming jellegű tevékenység a szakmán belül. Kapok is hideget-meleget, bár utóbbit gyakrabban. Szondázni szeretném a véleményem, hol helyezkedik el a világban. Azt gondolom, hogy valaki addig tud a szakmáján belülfejlődni, amíg azt nem hisz, hogy ő az egyedüli és a legtökéletesebb szakember. Az, hogy bekerültem a Goldenblogban a top tízbe, sokat emelt a renomémon, pedig ha nem írnék blogot, akkor is ennyit tudnék. Azt szeretném, hogy európaian működjön ez a szakma. És ha én magamat a blogon keresztül szakembernek titulálva beletörődöm abba, hogy a kollégáimmal egy PR-ügynökségnél monoton hangon nyomjuk az ügyfélnek, és az a cél, hogy minél jobban lehúzzuk, akkor én nem vagyok hiteles. Pedig épp arról blogolok, milyen jó volna kríziskommunikációban, tanácsadásban mindaz, ami az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban zajlik. Nagyon úgy érzem, a magyar PR-ügynökségek balkáni modellt követnek. Nekünk csak húsz évünk volt felépíteni ezt a szakmát, addig jutottunk el, hogy van egy-két szakemberünk, az ügyfeleknek meg minden szart eladunk azért, hogy minél több pénzt beszedjünk tőlük. A bevált, sablonos módszer ez: kiválasztok egy ügynökséget, dolgozik rajtam a junior-junior-junior, én pedig a szenior-szenior-szeniort veszem meg. Ez nem fair. Nem akarok álszentnek tűnni, mint mindenkinek, a pénz nekem is fontos, de közben arra, amit a kezemből kiadok, azt szeretném mondani, igen, ez megfelel minőségben. Ne az legyen a legelső, hogy ajánlom neked ezt a szolgáltatást, igaz, nincs rá szükséged, de fizess rohadt sokat és verjük át az ügyfelet. Emiatt döntöttem úgy, hogy vállalkozom. Nem alapszinten lesz nehéz, meglátjuk, hol tartok egy év múlva.

Most kicsit azt mondod, azért van ilyen állapotban a PR-szakma, mert a másik odalnak is túl kényelmes ez.

Hát nem tudom. Ha nagyobb bajuk lenne vele, nem itt tartanánk.

Meg szeretnéd nevelni az ügyfeleket?

Ez azért túlzott vakmerőség lenne. Az én vágyam inkább megtalálni azokat, akikkel hasonlóan gondolkozunk. Ez a szakmára is igaz. Azokkal versenyzem szívesen, akik így gondolkoznak.

Nálad ezt a gondolkodásmódot mi teszi hitelessé?

Részben talán az IBS-ben eltöltött 4 év, részben pedig hogy rengeteg német és angol ügynökséggel tartom a kapcsolatot, többekkel együtt is dolgozom. Amikor ők elmesélnek egy tendert, ráébredek, hogy ég és föld a különbség a mieinkhez képest. Például alapkövetelmény, hogy forgatnak hozzá filmet. Persze mindenért sokkal keményebben meg is kell dolgozni.

Miben nyújtja neked a legnagyobb segítséget a webkettő?

Ha egy posztból sikerül átlépni origó címplapra, index-idézetre. Kerültem már be a hvg-be és az MTV-be is, de ehhez nyilván az kell, hogy megosszák a posztjaimat. Közösség alakul ki a blog és így magam köré is.

Mik a nagy blogos sztorik?

Mind a politikával kapcsolatos. Azok a legolvasottabb, legtöbb kommentet eredményező bejegyzések. Az olvasók sajnos sokszor félreértik. Azt hiszik, a politikát magát értékelem, holott soha. Csak a kommunikáció módját. Nem foglalok állást, nem derül ki, mert irreleváns is, milyen szavazó vagyok. Legutóbb nagy port vert fel a taxis tüntetés. Ők is félreértettek. Elmondtam, hogy kommunikációs szempontból nagyon rossz ötlet szmogriadó napján tüntetni. Azzal támadtak rám, nem ismerem a problémáikat, pedig azzal direkt nem is foglalkoztam, hogy jogosan sztrájkolnak-e. Így is utálják őket elegen, ha növelik a szmogot, az öngól. Hiába értem meg magánemberként, hogy sok a gondjuk, nem használt nekik ez a lépés. És persze írtam a választásokról, értékeltem a párthonlapokat. Válaszként rengeteg az anyázás, valamennyi a politikai tartalom miatt. Ha a sárgákat kritizálom, elkönyvelnek piros bérencként, és vica verza.

Előfordult valaha, hogy politikus megköszönte, amire felhívtad a figyelmét?

Kaptam visszajelzést, de ilyesmit soha. A Jobbik akart egyszer azonnali helyreigazítást, mert posztoltam a Kovi könyvéből kipattant szexbotrányukról, és belefutottam abba, hogy a pornószínésznőt hozzájuk soroltam, miközben az a nő csak szintén szélsőjobbos. Hát kijavítottam. A KDNP sajtóosztálya talán egyszer megköszönte, hogy értékeltem egy anyagukat. De leginkább sértődés van. Még úgy is, hogy előre szólok. Ez egyébként a vállalatokra is igaz. Ha nem csöpögős PR-szöveget nyomok, zokon veszik, még akkor is, ha a végére kihozom, hogy összességében ez jó cucc, csak itt és itt elcsúszott valami. De az is előfordult már, hogy egy kritikus poszt után1-2 olvasó megkeresett azzal, biztosan csak azért írok az esetről, hogy tanácsadóként foglalkoztasson az adott vállalkozás. Ha így lenne, nem heti egy posztot írnék.

Sok fronton tetőzik és valamerre hamarosan el fog mozdulni a webkettő. Te hogy látod a lehetőségeket?

A számháború annyira értelmetlen, hogy sokáig nem tartható. Egyre kevesebb embert lehet ezzel megvezetni. A marketingesek egy része még bedől a számoknak, de az ügyfelek nem. Szerintem ez folytatódik és tisztul. Mindig lesz olyan hülye, akinek ha azt mondom, ötvenezerért hozok tizenötezer lájkolót másnapra, elhiszi, de a komoly cégeknél ez lecsengett. A lojalitás és az engagement számít. A labda nagyon magas. Önmagában a csatlakozz hozzánk nagyon kevés. Hú, Facebook, hú, de jó lesz, megold mindent, és még ingyen is van.

Jön a természetes szelekció?

Mivel egyre többet kell tenni azért, hogy részese is legyen a közösségnek. Itt játszik az, hogy nem hirdetési platform ez, nem óriásplakát, hanem közösséget kell építeni a márka köré. Ez az igazán nehéz. Amennyi pénzed van, annyi rajongód lesz, de közösséget csak a tartalom formál. Ha olyat gyártasz, amely kötődik a márkához, de nem csak marketing, ráadásul megmozgatja az embereket. Sokszor látok jó oldalt, tizenikszezer tagot, és kitesznek napi egy cikket abból az újságból, amelyben egyébként jól elférne az illető márka hirdetése. Csakhogy az érdeklődők is azt olvassák, kivéve napi kétszer, annak már nem látják értelmét. És az egyéni tartalomgyártás nem olcsó. Ha Facebookot akarsz, fektess be, keresztposztolni nem elég. Akkor csak az nincs benne, ami miatt lájkolja az oldalt. Filmet, fényképet, kampányt, szövegeket és cikkeket szeretne fogyasztani. És megtalálni a márkaidentitást.

Mit érzel a legnehezebbnek ebben a műfajban?

Folyamatosan kitalálni a nem izzadságszagú tartalmat. Mert eddig mi volt? Be van állítva az éves médiamix, ki van találva, hogy jön három új íz, nyolc új összetevő, háromszor akciósan, kétszer hozzácsomagoljuk a másik terméket, ennek megvannak a kreatívjai, megvan a plakát, a tévéhirdetés. Rendben van, működik is. Na de a Facebookon hetente háromszor kell kitalálni valamit. Ehhez a gyártóknak is kicsit másképp kell gondolkozniuk.

Hol látod annak a kulcsát, hogy fejben is paradigmát váltsanak a szakemberek?

Ma már nem létezik klasszikus PR, szorosan hozzátartozik a social tevékenység. Nem apróhirdetési oldal a Facebook. És nincs Facebook határ. A tartalom nem zárul le itt. Nézzük csak meg a TV2 vagy a Nescafé krízisét. Egyből továbbterjedt. Az a jó community manager, aki PR-ban is tud gondolkozni. Mivel erre is van kitalálva. Hogy terjedjen. Hogy beszéljünk róla.

Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila: A magyar nyelv helyesírása, Osiris Kiadó, 2006. Súlya 1451 gramm. Bizony. Nehéz.

A közösségi platformok finoman szólva elsétálnak a magyar nyelv ékesen cizellált sajátosságai mellett. Mintha a webkettő pörgő szellemében unalmas és poros volna ilyesmivel pepecselni. Valójában a jó helyesírás olyan, mint az eltalált tipográfia. Akkor működik, ha észre sem vesszük, a hiányától azonban kiveri a sík az olvasót. Sajnos az eredmény számít: akár tudunk róla, akár nem, a mohón kapaszkodott sznobizmus, a suta és erőltetett lazázás, a verbális fontoskodás odabasz, mint vihar. Ahogy azt csak egy ennek romjairól szóló szövegben indokolt trágársággal kifejezni.

Részben persze általános médiahozamról van szó. A valóságshowknak például legalább akkora szerepük van a nonszensz "innentől/onnantól kezdve" elterjesztésében, a "merthogy" vagy a "hiszen" szó beteges túlhasználatában, az "Amennyiben?" indítókérdés felpattintásában – könyörgök, az amennyiben még csak nem is kérdőszó –, mint azoknak a szakmáknak, amelyekben a szorgos tükörfordítás főszerepet kap. A sajtóközlemények vérfagylaló szövegvilágát lassan elkezdtük magunk mögött hagyni, hála annak a magasságos Istennek, meg a hwsw-s fiúknak, de ez még csak az út eleje. Kis szosöl tipológiánkból kiderül, marad teendő bőven.

1. Az idegenszavak következetesen helytelen ragozása

Érzésem szerint az eset ugyanabban a félreértésben, egyfajta rosszul használt tiszteletben gyökerezik, amellyel urazzák és asszonyozzák a távollévő hírességeket. Abszurd. Az X. Y. úr/asszony kifejezésnek csak megszólításban van értelme. Facebook-ot? Twitter-re? Social-ben? Csak mert külföldiül van? Ugyan. Jó lesz nekünk ott a Facebookon is. Ha már így írják.

2. Közneveket nagy kezdőbetűvel írni mondat közben

Édes barátaim. Ez nem a német nyelv. De még csak nem is az angolszász marketinges szokások agyatlan átvételét megindokló helyzet. Nem fognak többen elmenni sem a Thai Salonba, sem Ma-Uri Massage-ra, sem Egy Fantasztikus Dolog Napjára attól, hogy csípi a szemünket az írásképe. De talán a Facebook Insights-ról szóló Social Conferenciá-ra, Workshop-ra, Online Marketing Web-es Kurzus-ra sem.

3. A névelő mellőzése

Mindenkori főnökök nagy kedvence, a tévhit szerint ettől kap súlyt a szavuk. Kérném határidőt pontosan tartani. Jövőben figyeljünk oda erre jobban. Hatékonyságmérés legfontosabb. Blog szerzője Gipsz Jakab. Résztvevők megismerhetik leghatékonyabb marketingmegoldásokat. Uhhh, a komoly bácsik, amint felöltik nyakkendős ábrázatjukat. Long live szelíd modorosok.

4. A médiahatású központozás

Közeli rokona a névelős játszadozásnak. Én nem tudom, ki és miért hiszi el, hogy ez a kenetteljes manírparádé jó bármire. Ha élőszóban nyomatékszünetet tartanánk, gyorsan beszúrunk egy vesszőt? WTF!!! A felesleges központozásba belesajdul a szem. Szerintem, az ég kék, és ez, a légtéri viszonyoktól van. A lány, várta a fiút. S, akkor, majd, tudni fogjuk. De fel-felbukkan az ellenpont is, amikor a beszéd sebesebb, mint az írás, és ezt azonnal meg akarjuk mutatni: Lehet megbánod még. Ha zavar szólj nyugodtan.

5. Nyakatekert névszavasítás

A beállítási kezelések használatának a gyakorisága. A súlyfelesleg leadási határidejének meghosszabbítása. Az eddiginél sokkal magasabb színvonalú infrastruktúrára való törekvés. A közösségi megosztások statisztikájának növelésének elérése érdekében.

Aki szosöl, fülén ül?

6. Egybeírás, különírás

Bele se menjünk. Atomkáosz. Pedig a közösségi média kifejezéseit oly gyakran érintő mozgószabályt bárki felütheti. A Twitter követő, a marketing hatékonyság, az állás interjú és ezek összes társa egy-egy jólirányzott, fapapucsos pofon. Még akkor is, ha a gyakorta idegen előtag indokol valamelyes tanácstalanságot.

7. És a maradék

"A The"-kombó, idézőjelek a semmiért, aposztrófból fabrikált idézőjelek, kötőjel és gondolatjel keveredése, a gondolatjel melletti spácium és központozás zavara, egész mondat zárójelben, de a zárójelen kívül a pont, és akkor még nem szóltunk a kapkodásban elszámolt múlt időkről és tárgyesetekről, a mondatkezdő két nagybetűről, az áll-ál-áld keveredésről, a küld-küldd konfúzióról...

Persze soha senki sem ígérte, hogy könnyű lesz magyarul írni. Turbolyavelouté, borjúszűzsült, közösségimédia-menedzser. Az és, a vagy és a mint szó elé hol kell vessző, hol se. Például a közösségi média mint fogalom/eszköz/fókuszpont stb. tagmondatban tilos kitenni. Létezik csak hogy és csakhogy. Az úgy is kifejezést szerintem mindannyian egy szónak halljuk. Hosszú távú, hosszútávú. Sokminden, mindennap, de minden este... Igen, titán legyen a talpán. A rendszer félelmetes, elszigetelt, bonyulult, rokontalan és szövevényes. Úgyhogy most kifejezetten uncsi konklúzióval zárom a posztot: valahogyan nézés lesz belőle. Ha tiszteljük az olvasóinkat, utánanézünk a megoldásnak, ha nem, nézünk utána, és ezzel jól lenézzük magunkat. A semmiért.

Szigeti Péter – Kreatív

Fotó: Egyed Péter

Mivel sajnos a leadírás iránti érzelmeim mákszemnyit sem hanyatlottak fel az újévben, indításképpen büntethető szóviccet ötvözök a számmisztika elemeivel: hét év alatt bejárni a külsős-belsős-rovatvezető-szerkesztő-főszerkesztő utat hát nem klasszikusan kreatív? Szigeti Péter első főnöki napja az idén húszéves Kreatív élén Bolondok napjára esett. Az én szememben ez eszméletlenül pozitív, de őt elfelejtettem megkérdezni róla.

Nem frusztrál, hogy inkább szervezed, semmint előállítod a szövegeket?

Elég sokáig állítottam elő jelentős intenzitással, tulajdonképpen most is számos szövegalapú helyen jelen vagyok a Facebooktól a Tumblrig. Ha szükség van rá, írok tudósítást is, interjút is a lapba.

Bár egyáltalán nem gondolkoztam azon, mi szeretnék lenni, az mindenképp egybeesik a várakozásaimmal, hogy szövegekkel foglalkozom, az talán kevésbé, hogy a szövegek sokszor számokról szólnak. Nagyjából ennyi. Az írás várható volt, az is, hogy nem szépirodalmi vonalon. Egy darabig szóba jött a tanítás, aztán szembesültem a valósággal, hogy abból nem lehet megélni. Az kicsit tényleg meglep, hogy a médiakészítésen belül éppen reklámokkal, gazdasági újságírással foglalkozom, de megszoktam.

Nagyon ügyeltek arra, hogy mást kapjon az olvasó online, illetve printben?

Másra való a magazin, másra a híralapú médium. Akad átfedés, illetve ugyanaz a szerkesztőség készíti mindkettőt, ez teremti meg az egységét. A hangnemi eltérést minimálisnak érzem.

Szükségünk volt rá. A munkatársaknak volt személyes tapasztalatuk, többen vezettek blogot, mindenki használta a Facebookot. Kezdetben úgy terveztük, sok különböző blogot fogunk írni, pr-es-blogot, meg médiaiparit, aztán rájöttünk, felesleges volna szétdarabolni. Maradt a Szívlapát, amely amúgy szép lassan háttérbe is szorul. Nincs már meg az a világmegváltó típusú lelkesedés a blogok iránt, amely két három éve jellemezte a piacot.

Egyikük részéről sem. A befogadók kicsit megunták olvasni, a bloggerek kicsit megunták írni, bár nyilván akad kivétel. Helyette előtérbe kerültek a közösségi platformok. Nálunk legalábbis sokkal jobban működnek. A Szívlapáttal új olvasót főleg akkor szerzünk, amikor egy bejegyzés kikerül az Index címlapra, csak azok az olvasók ritkán válnak a mieinkké, általában előtte is, utána is maradnak a trollkodásnál. Ezalatt a Facebook oldalunk szép, természetes sebességgel növekszik, és kialakult egy olyan közösség, sok-sok emberből, akit másképp nem találtunk volna meg, akinek jó eséllyel soha nem járt Kreatív a kezében, és az online kiadásunkra is akkor látogat el, amikor a Facebookon be van linkelve a cikk. Nekünk, hangsúlyozom, nekünk ez most jobban működik.

A pletykák szerint legalább huszan vagytok, de ez talán nem igaz.

Most, hogy szépen lecsengett a blogoszférában az évértékelés, a legnépszerűbb posztok felelevenítése, illetve elhangzott néhány predikció 2012-t illetően, villanjon öt lehetséges gondolat, amely talán a pezsgőspohárban süllyedt el valamikor az éjféli ujjongás és a félegyes telefonok között. Az a jobbik eset, amikor a marketingest a szosöl megjelenése óta eszi a stressz számok, táblázatok és ROI-adjusztálás okán. Rosszabb esetben őrült büszke rá, hogy őt nem hálózta be ez az izé, modern overhype. Viszont egyik sem túl kényelmes állapot, amikor az ember éppen azzal szembesül, hogy a közösségi márkabeszélgetés fenekestül forgatta fel a kényelmes, megszokott módszereit.

1. Nem hagyom, hogy visszanyaljon a policy-fagyi.

Még mindig számos cégszabályzat tiltja a közösségi médiázást munkaidőben, különösen középvezetőknek és feljebb. Ez a fajta szigor sokkal többet – mert több szálon – árt, mint az időrabló fészbukozás. Aki nagyon aggódik, itt válogathat az ésszel korlátozás alkalmazásai között, bár persze fizetősek. Ez, mint tudjuk, Magyarországon általában kétszer nyom a latban: elsősorban és végül.

2. Megszabadulok a ROI-képzet nyűgeitől.

Lehet persze a robotszamár csökönyös precizitásával ismételgetni, hogy "ROI képletet akarok látni, ROI képletet akarok látni", de tök fölösleges megpróbálni kierőszakolni a közvetlen kapcsolatot a közösségi média és a megtérülés között. Megtérülésre akkor lehet számítani, amikor egy kampánynak ez a kifejezett célja – mert véletlenül, mint Olivier Blanchard kimutatta, nem fog megtörténni –, az összes többi alesetben másra való, másképp jelenik meg. Az ember nem közösségi platformon vásárol, az ember attól vásárol, aki felé bizalmat táplál. A bizalmat viszont sokkal könnyebb kiérdemelni az említett platformok okos és érzékeny használatával. Legalábbis valami ilyesmi rémlik az elmúlt három-hat év sok százezer idevágó posztjából.

3. Rászánom az időt és megtalálom az eszközöket.

Azaz a márkához leginkább illő, a számára leghasznosabb csatornákat, illetve az azok mérésére szolgáló appokat. Néhány hasznos kérdés: Hogyan legyen karakteres a hangom? Mire kíváncsi a közönségem? Hol szeret lógni a neten? Hogyan erősíthetném meg velük a kapcsolatot? Hogy azután érdemes legyen konverziós rátát, amplifikációt, tetszési indexet és gazdasági mutatót emlegetni a mitingeken.

4. Megemésztem a gondolatot, hogy a lájkvadászat olcsó és vérciki.

Nemcsak mert fantáziátlan és – akármilyen bizarr ezt a közösségi médiával kapcsolatban használni – ósdi, elavult, hanem mert a lose-lose stratégia csúcsmodellje. Rövid távon hatékonytalan, hosszú távon hitelrontó. Lájkoló, rajongó, követő – ez mind az üres, lusta megoldások demonstrációja. *A rajongó szót szándékosan szúrtuk ide, facebookos kontextusban majdnem két éve nemlétező fogalom.* Ezzel szemben szintén rég köztudott, hogy az engagement megtéríti a befektetett energiát. Nem érdemes lefordítani, elveszítenénk az árnyalatait: egyfajta jó értelemben vett odaadás, érdeklődés, nyitottság, tettvágy, lelkesedés. De az engage szó az angolban a komoly, alapos beszélgetéshez tartozó ige is: ha két fél "gets engaged in a conversation", akkor ott szó sincs csacsogásról, akkor teljes figyelmükkel ajándékozzák meg egymást. Azok a márkák nyernek a közösségi tevékenységgel, akik így fogják fel a kommentekben, aktiváló Facebook posztokban, kérdésekben, véleményes képekben rejlő, erősen tevékeny dialógus lehetőségét. Amikor a válaszok időben érkeznek és használhatóak, amikor a felület helpdeskké válik, ha kell. De közben olyan, amelyre különösebb ok nélkül is érdemes fellépni, mert mindig van takeaway.

5. Nyitott vagyok, nyitott vagyok, nyitott vagyok...

A közösségi média sohasem lesz statikus tudomány. Szerdáról péntekre elavulhatnak az adatok a prezentációkban – érdemes minden olvasatnál rákeresni bármely statisztikára –, a megszokott módszerek vagy lötyögnek Facebookon és társain, vagy kiszorítják belőle a szuszt, az új szakkifejezések gyorsabban jönnek-mennek, mint hogy a kolléga lapozna egyet a Kotler-alapműben. Ellenben ezek azok az évek, amikor mindenki és bárki lehet közösségi úttörő. Valójában ez egy kicsit mindannyiunk feladata. Már megvannak az alapparadigmák, de még hatalmas a tér a kísérletezésre. Másképp eléggé döcögve is hasítana a digitális rakéta a webkettő egén.

1. LinkedIn

Pécsi Ferenc a mi feketeöves magyar LinkedIn-nindzsánk – ez képzavar, de olvasói tudják, hogy van értelme. Blogbejegyzései rendre a profilépítést hozzák közelebb. Ő szokta elmagyarázni, hogy ez ténylegesen közösségi felület, messze többről szól, mint holmi agyoncicomázott cv-ről. Ha lassan is, valóban gyarapszik a magyar LinkedIn-felhasználók száma. Érdekes módon amikor álláskeresésről van szó,

Hol vannak a szorzók? Hol vannak a képletek? Miért nem elég lájkokat, retweeteket, megosztásokat, pluszegyezést számolni? Ha tíz üzleti hívásból öt vissza akar térni a kérdésre, négy elhajtja a telefonálót a retekbe, egy pedig azonnal vásárol tőle valamit, akkor ott igenis elő lehet kapni a matekot. A közösségi médiában miért nem, és ha igen, akkor hogyan?

A ROI körül lappangó káosz talán nem is volna olyan sűrű, ha nem a megcsontosodott reflexek uralnák az érzékelést.

Vámos Peti 2.B: Szerintem az expertek hülyék

Még nem találkoztam olyan közösségi absztinenssel, akit ne lehetett volna megérteni. Ki ne gondolna időnként arra, milyen volna az élete social nélkül? Szeretjük, szeretjük a Facebookot, több blogposztot olvasunk el egy nap, mint ahány regényt egy fél év alatt, és egészen biztosan hússzor annyit járunk a YouTube-ra, mint a piacra, de azért megvannak a napi küzdelmeink. Álmatlan szamurájként vigyázunk, fel ne falja a teljes napunkat, és elég sokat foglalkozunk a biztonsági beállításainkkal, de ez az eredeti alapállapottól már nagyon távol esik. Elszántan pipálgatni a settingsben, különben a végén még látszanak a barátaink – ez valahol eszméletlen szomorú. Betörőbiztos profil??? Te jó világ, a Facebook nem bankszámla.

Vámos Peti 2.B: Téboly az igazgatói szalonban

Ha az ember a közösségi médiában az anyagiak tompán gomolygó ködére néz, könnyen támad olyan érzése, mindenki egyfajta véletlenszerű, hatalmas szerencsét jelző megoldásra vár. Az aranyképletre, amelyet végre meg lehet lebegtetni a sales-esek meg az anyacég CMO-ja előtt. A kérdések így szólnak: számíthatunk-e megtérülést, hogyan, és baj-e, ha nem. Minden álláspontot tonnányi cikk igazol, vannak esettanulmányok, és persze van Gary Vaynerchuck örökzöldje az anyukákról.

Ugyanezt a kérdést fel lehetne tenni a diplomáinkkal, a jogosítványunkkal, a párkapcsolatainkkal és a fitneszbérletünkkel kapcsolatban: mit hoztak a konyhára? Bármelyikhez köthetőek sorsfordító történetek. Amelyek bármelyikét pénzben kifejezni maga volna a melankólikus őrület.

Social PR, we love you.

1.

Dani, Áron, Gergő,

tegnapi céges oldal bejegyzésemet kérném törölni, mi itt menedzsment nem tudunk ilyenekkel foglalkozni és nem is a mi dolgunk. Helyette kérném kitenni valamit, amit azt gondolom kommunikálhatunk ügyfél felé. Ismerősök lájkolják. Nektek kell megoldani, juniorfeladat. Azt gondolom minden ötszázadik lájk mellé kell intézzetek egy bögrét egy tollat egy matricát. Javaslatokat kérném péntek 6:00 AM excelben. Interakció képletet kérném pontosan tartani [(csiripek száma – követők száma) ÷ (kommentek x posztok havi átlaga)] ÷ (megosztások a Facebookon x lájkok száma a Facebookon) ÷ (említések x felületek) x interakció]. Akinek kérdése van kérdezzen nyugodtan. Habár Facebook azt gondolom ti világotok. Üdv.

2.

Sziasztok,

szeretnék tisztázni valamit, hogy a szerdai mitingen ne ebben a témában menjen megint az idő, mivel az automotiv kreatív jóval határidősebb. A közösségi kommunikáció nem először kerül szóba itt a cégnél. Számos kompetitorunknál kiemelt terület. Álláspontom: várjunk még néhány hónapot, évet. Derüljön ki, mi lesz belőle. Nem igaz, hogy mindenki áttekeri a szpotokat, ez rosszindulatú, irigy híresztelés. A macskás videók, a maffiameghívók és a bökdösés alsósoknak való.

Jó munkát mindenkinek szerdáig.

P. S.: A hétfői mitingre reflektálva: ha valaki elmagyarázza nekem, mi a különbség a Facebook csoport és a Facebook oldal között, welcome, de semmiképp ne reply all-lal tegye. Köszönöm.