Ha mindent le akarnék írni, ami a 2010/2011-es tanévről eszembe jut, ebben a hónapban már nem feküdnék le. Úgyhogy csak egyet mondok: drága barátaim, ami a szülők hétköznapjait illeti, hát közösségi médiaszűz mozzanatot nem nagyon tudok felidézni.

Mert sokféle újév szántja keresztül a naptárat. A január elseji, agyhasogatóan másnapos fejfájás mellett például ott vannak a születésnapjaink, az évfordulók, az asztrológia barátainak a tavaszi napforduló, a túlélőknek a balesetük időpontja – komolyan, nem egyet ismerek, aki az újjászületése dátumát ünnepli meg –, és ott a gyermekkor megkerülhetetlen dór oszlopsora: a tanévzáró.

Nos, ezt üljük meg a héten.

Kezdjük ott, hogy végre valahára, amiért már az ovis korukban rimánkodtam, csak nem tudom, kinek, azonnal működésbe lépett egy emaillista. Kezdetben sokismeretlenes egyenlet volt. Mi, szülők azokról a gyerekekről próbáltuk megjegyezni egymást, akiket még cseppet sem ismertünk, eléggé szürreális névkombók születtek. De csak átmenetileg.

Én sem vártam sokat a zárt Facebook csoporttal. Egyre-másra pattantak a falra a posztok, fotóktól kínzó gyanún át jogos sirámokig és valódi tanácstalanságig mondhatni mindent megosztottunk. Tudja valaki, mi a házi feladat olvasásból? Sziasztok, tényleg elmarad a karate csütörtökön? Ha valamelyikőtöknél kigurul a tornazsákból a mi monogramos zoknink egyik párja, megtenné, hogy visszajuttatja hétfőn?

Ám a sokfolyosós épületben nem szilikonszarvassal gurigáznak a felnőttek. Az újdonságok mint valami gigantikus, de tényleg gellérthegynyi hógömböc ráültek az életünkre, és az ember csak kapkodott levegő után. Hogy a babaidőnek vége, hogy mit jelent reggel időre elkészülni – hát ez a tantusz könnyebb a levegőnél. Időnként kiblogoltam a kétségbeesésemet, például amikor harmadszor vettem megy egy pár kesztyűt úgy, hogy az előzőt azon a héten kedden. Kerekedett is belőle félreértés.

Szinte megszeppenek, ha végigtekintek rajta, mennyi mindent könnyít meg sőt alakít át a közösségi kommunikáció. Milyen könnyű nekünk azonos időben és áttekinthetően írásban beszélgetni. Egyáltalán nem ismertük volna meg egymást enélkül. Abba viszont szívesen belegondolok, bár science-fiction, mi lett volna, ha. Még akkor. A fekete-fehér hetvenes években. A mi homlokráncolt, elfoglalt, folyton rohanó anyukáink életét felhabosítandó. Én például biztosan nem egy kölcsönkardigánban utáltam volna a világot életem első osztályképén az egyébként kifogástalan 1977-es évben, lásd illusztráció,

ha álszocialista helyett real sociallal próbálkozik meg a térség. De hát erről már esett szó.

Végül bedobom a közösségi bombát. Százéves az iskolánk, a szomszédságában felépült az álomi művelődési ház, gálát ültünk és a mi gyerekeink is felléptek. Egyébként az évfolyam legigényesebb tigris- és zsiráfjelmezeit dobták össze a szülők. Készítettem két videót, azután elkezdtem latolgatni, hogyan is küldjem el huszonsok emilcímre. Yousendit? Toldacuccot? Facebookfal? Körskype? Kisvártatva eszembe jutott, mivel is foglalkozom főállásban, és feltettem a minifilmeket a YouTube-ra. Vérzik a szívem, amiért itt nem ágyazhatom be őket, de a személyiségi jog hétévesen sem tréfa. Kénytelen vagy elhinni nekem, drága olvasó, hogy észvesztően ugráltak és táncoltak a kicsik, és rockkoncertes füttyös tapsot kaptak érte. A linkeket tettem ki a csoportban, majd elküldtem a tanítónéniknek, másnap délelőtt a gyerekekkel közösen megnézték a videókat. Idézek egy valódi reakciót: "És akkor mi most fent vagyunk az interneten???" Úgy tudom, erre egyes felsősök is elismerően csettintettek.

Ó, de szirupos leszek most, ó, de zuckros: jó nekünk, hogy megtehetjük mindezt. Szeptember első hetében külön délutánt kell majd félretenni a virtuális képeslapok áttekintésére. A mi kis szupertitkos, szuperhasznos, szuperérzékeny Facebook csoportunkban.

Addig viszont mindennap teperjen le minket iszonyú bicepszével a nyár.

Ha ráérsz és szívesen olvasod a tutit angolul, tessék. Ha inkább átfutnád a magyar zanzáját itt, nem lesz hosszú. Tíz pontban a vírusvideózásról. Amióta az Old Spice robbantott, nemcsak mindannyian ahhoz a pompásan kidolgozott felsőtesthez kötjük magát a márkát, de minden egyéb márka is a maga Izája Musztafáját keresi. Egyébként állítólag idén már ő sem működne annyira, mint 2010-ben. Éppen mert olyan magasra tette a mércét.

Na de tíz szempontot ígértem. Dőljetek ezrével, döngetős vírusvideók!

1. Jó dolog a jó ötlet. De ugye valamilyen gondolati úton is kapcsolható a márkához?

2. Funny, sexy, wow, ow: állítólag ha ezen négy kategória egyikébe esik, arra oda fognak figyelni. Barátságos hirdetéseket az első és a harmadik tud kavarni. Sokat számít, ha valamilyen eseményhez köthető.

3. Engagement. Ezt a legjobban egy csomó szóval lehet lefordítani. De általában már nem is kell. Engagement, így használjuk a közösségi média egyik default varázsszavát. Minden, amit teszünk, mozgassa meg őket. Csípjen beléjük, kavarja vagy dúlja fel, indítsa cselekvésre, kerekítsen kedvet a beszélgetéshez a tartalom. Az Old Spice-nak már a válaszkampánya is nyolcvanmillió kattintást hozott. Revlon: Mitchum dezodor, keressük Amerika legdolgosabb lakóját – százötvenezer pályázat, hárommillió kattintás, spontán kapcsolat a Dirty Jobs műsoraival. Ezért hívják vírusnak. Ha beindul, csak győzzük követni szemmel.

4. Csínján a brandinggel. Ezt egyébként akár minden posztba belevéshetnénk. Arannyal cikornyázott, türkizbe játszó betvekkel. Ez már nem a kilencvenes évek, bébi. Szerintem kéne hozni egy szabályt: az toljon brandinget a közösségi médiában, aki még mindig az első mobiltelefonját használja. Mennyire megoldana mindent! De álljon itt egyetlen megállapítás a további ezer szó helyett: azok a vírusvideók, amelyben a termék háttérbe szorul, négyszer olyan jól teljesítenek, mint sulykolásban gazdag társai. És tízszer olyan jól, mint amelyikeket call to action elemek tarkítanak. Hahahahaha!

5. Ha mégis muszáj a branding, akkor meg aztán tényleg ésszel. A felhasználók nem bíznak a márkák által jegyzett videókban. Elfordulnak tőlük. Szegény píárosok küzdenek, mint Bemapó, és nem értik, miért nem lájkolják ezren azt a tuti kis sajtóközleményt, amely ugyan egy sivatagi tevegulyát is kitikkasztana, viszont ők a múlt héten háromszor éjszakáztak, amíg összedobták. Az idei Fiesta kampányban a FM például a Twitteren és a YouTube-on keresett hangadókat. Ők tesztelték aztán az utastér ledvilágítását és az indítógombot. Ha benne van a közösségi vibrálás, nincs marketingszaga. Smart. Pontosabban Ford... Én kérek elnézést.

6. Társaságban vidámabb az élet: az emberek szeretik a videósorozatokat. Hálás dolog a kulisszavideó is. Megmutatni, hogy készült. Casting, kimaradt, bakik, vélemények. Vagy simán csak "Hi, I'm a Mac. And I'm a PC..." – harmincszor akár. Több volt? Lehet. Mindet imádjuk.

7. A celeb megjelenése még nem garancia a nézettségre. SEO-barát megoldás, de itt is a közösségi telítettség a lényeg. Két amerikai színész közül egy közösségi kampányban az lesz a sikeresebb, akiről többet beszélnek a Twitteren, még akkor is, ha a moziban ugyanabba a fachba esnek.

8. Networkölj, ne tétovázz. Minden lehetséges közösségi platformot ki kell használni. Digg, Reddit, StumbleUpon, Metacafé... vagy neked a Facebook jutott eszedbe?

9. Ha valamiért a közösségi megoldások nem hozzák a várakozást, nem szégyen pénzért hirdetni. Különösen ha a márka szeretne kézzel fogható bizonyítékot kapni arra, hogy van közönsége. Később még erre is rátehet a megosztás sok-sok lapáttal. A csavaros digitális megoldásokról nem is beszélve. Az Amazon olvasói például idegenkedve fogadták a szponzorált Kindle gondolatát. Később rengetegen bevallották, hogy kellemesen csalódtak, mert valahogy úgy van kivitelezve, hogy a hirdetés ne zavarja őket az olvasásban. Ugye-ugye, ha offline és online találkozik?

10. A Facebook-riogatás rémhír. Nem pukkadt ki a lufi. Egyszerűen nem arrafelé tart a cselekmény. A Facebook önálló internet. Hatalmas forgalmat generál. Lehet unni, lehet undokságokat gondolni róla. Teljesen más hangot használ, mint akár a weboldal, de ha az ember eltalálja ezt a hangot, csak színesebb, gazdagabb lesz a paletta. Még választani sem kell. Nem vagy-vagy, hanem is-is.

Forrás: AdAge

Újra Twitter. Gyakorlati apróságok. Még ha a követők csoportja túl laza is ahhoz, hogy közösségnek lehessen tekinteni.

Tweetwally

Maga az alkalmazás sokban hasonlít a Storify-ra, de a Tweetwally nagy előnye, hogy testreszabható. Tulajdonképpen büszkeségfal. Olyan applikáció, amely összegyűjti a hét, hónap, kiválasztott időszak leghasznosabb csiripeit. Természetesen apró trükkökkel adhatunk neki adrenalinlöketet. A márka feltehet célzott kérdéseket, amelyeket aztán megjelenít a tweetwallyval. Abban a blogposztjában, amely egy eseményről számol be, idézheti az esemény hashtagjére érkező tvíteket. Ha tart webináriumot, megoszthat néhány takeawayt a résztvevők csiripjein keresztül. És így tovább.

Twilert

A "közösségi médiamenedzser" kifejezés még szakmai köröben is gyakran elgurítja a pöttyöst. Lássuk be, van benne valami. A közösségi média már bizonyított eleget, marad, de a hierarchikus szakértelem még mindig ingoványos terep, és mindenki több önjelölt evangélistába botlik, mint valódi expertbe. Semmi furcsa nincs abban, hogy ez irritáló. Ezzel együtt megkerülhetetlen az erre szakosodó csapat vagy kolléga. Nem az a megoldás, hogy ne legyen ezzel foglalkozó ember, hanem az, hogy majd nem száll el magától. Vagy legalábbis még egy ideig nem. Akkor már win-win az ügy. Addig is azonban, amíg eldől, szabad-e ilyen szavakat használni, leszögezhetjük, hogy a közösségi kolléga a cég, a márka, a vállalat szeme és füle. Hát lásson élesen és halljon jól. A Twilerttel olyan precízen monitorálhat, amennyire csak kedve tartja. Olyan, mint a Google Alerts, csak Twitterre. És kiválóan kalibrálható.

Summify

Ha már hasonlítgatunk, ez pedig a Google Értesítőre hajaz. A kontaktjaink legnépszerűbb hivatkozásait osztja meg velünk naponta egyszer, az általunk beállított időpontban. Azokon a napokon, amikor nem lépünk fel a Twitterre, nagyon hasznos, mondhatni nem maradunk ki a tutiból.

A Kloutot csak a tisztesség kedvéért említjük meg, szinte biztos, hogy azt még az is ismeri és használja, aki egyáltalán nem akar foglalkozni a Twitterrel. Ha pedig valaki végképp sajnálja az időt erre a tevékenységre, automatizálhatja a csiripjeit a Tweetadderrel. De szerintünk az nagy mértékben a fun faktor rovására megy. Egyébként meg fizetős.

A közösségi média első hulláma lefutott ugyan, de a kísérletezés öröme még jóideig velünk marad.

Forrás: SocialMedia Examiner

Tulajdonképpen ez itt most folytatás. A közösségi médiában minden körbeér és önmagához kínál hidat, vagyis bármely témája elérhető bármely pontról. Legyen az alcím ez: miért nem Facebook a Twitter.

Ha rákeresünk a hazai közösségi vibrálásban élenjáró nevekre a csiripvilágban, a számok felől bizarr az eredmény. Száznyolcvanezres olvasottságú kedves blogunkat követik vagy százharmincöten. Másik kedvencünk még csak profilt sem lőtt magának, bár egy-egy lelkes olvasója legalább kilinkeli a posztokat. A legnépszerűbb techblog persze irtó profin tolja, angolul és tisztesen összegyűlt közönség előtt. Na ja, könnyű neki, posztmodern módon a környezet éppen a saját világát tematizálja és vica verza. De már némelyik szintén meglehetősen hivatkozott kollégája ugyanitt szőrén-szálán megtalálhatatlan.

Miért?

Több válasz van. A márkák többsége nem gondol bele, hogy a Twitter egészen másra való, mint a Facebook. Hajlamos ugyanazt a hangulatot keresni rajta. A sörözést, a tábortüzet, a csacsogást. Hát az ott nincs. De nem is ígérte senki. A privát Facebook offline alapja valóban a laza, pezsgő, elszállós beszélgetés, az együttlét, a közös élmény akár tízegésznullanullás richterereje. A Twitter hagyományos bázisa ezzel szemben az a mozdulat, amint bekapcsoljuk a rádiót pontban nyolckor, és meghallgatjuk a híreket. Erre, ugyebár, elég nehéz trécs-, pletyka- vagy szakmai eszmecsere-központú lattehaverságot építeni.

Ám sajnos ott a melankolikusabb magyarázat is. Mi, magyarok egyszerűen nem vagyunk ahhoz hozzászokva, hogy a társadalom, _minden_ fogyasztói társadalom értünk van, ránk épül, belőlünk él. Hogy ő fut utánunk. Nem olyan természetes számunkra, hogy a szolgáltatás és a márka üstöllést orvosolja az őt illető gondjainkat, mint a levegő. Ha valami elromlott vagy nem úgy működik, mint ahogy azt ígérték, szerintünk nekünk az jár, hogy ötvenkét percen át hallgassuk a Für Elise megcsúfolását a pénzünkért, majd egy indignált alkalmazottal ne jussunk semmire. Hogy ne akarjanak aláállni a saját merkantil-felelősségüknek, ne bocsássák meg, hogy már megint dolgozni kell. A vállvonogatással szemben a természetes az volna, hogy kezét-lábát törje ÉRTEM az a cég, az a név. Nyilván az sem helyes, ha vásárlóként erre az önérzet karikatúráját, azaz a fogyasztói arroganciát kapjuk elő. Ha az első reflexet sikerrel elsajátítanánk, az utóbbi magától eliminálódna. Csodásan gazdaságos megoldás lenne.

Szóval nem reflexünk, amivel a Twitter világszerte tarol: a fogyasztói folyamatokat felgyorsítani és leegyszerűsíteni. A meztelen üzenet úgy néz ki, hogy felugrom Twitterre, lövöm a kérdést, mennyibe kerül egy új hepa a porszívómhoz és melyik üzletükben lehet kapni, tíz percen belül érkezik a válasz. Hogy azt tvítelem, hello, itt állok az iksz ipszilon elektronikában, és sehol egy eladó, valaki, valaki. Hogy a benzinkúton félreállva megkérdezem csak úgy, a levegőbe, Heves megyében melyik a legjobb étterem, amire a vendéglők már Hatvan előtt tülekedve szórják a címüket. Márka tűkön, vevő bársonypárnán. Sok kínzóan szar fícsöre mellett ez ugyanis a kapitalizmus egyik alapvető jellemzője.

A Twitter nem Facebook, soha nem is lesz az. De időről-időre felvillan benne az, amit a nagy kék platformban a legjobban szeretünk.

Néhány hónapja felkeltették a figyelmem a Twitteren egy fiatal angol blogger csiripjei, követni kezdtem. A follow, mint tudjuk, olykor kölcsönös, és amikor nem, az is teljesen természetes. Többek közt ezért nem alakul ki a Twitteren bulihangulat, pontosabban azért, mert nem erre találták ki, de erről egy másik posztban később.

Tegnap mindenesetre arra lettem figyelmes, hogy ez a bizonyos blogger kis segítséget keres. Azt kérdezte, akad-e valaki a virtuális közegben, aki megjelenés előtt átfutná egy posztját. Felhorgadt bennem az olvasószerkesztő, megkérdeztem, mekkora szövegről van szó. Mintegy 900 szó, jött a felelet, és hogy nem kell túlzásba vinni a munkát, csak épp az érzetekre, a benyomásokra kíváncsi. Megadtam az emailcímem,

elmondtam, meddig vagyok netközelben, Jamie pedig átküldte a posztot. Kedvesen és szívből hálás volt, ezt lehetett érezni a levelében.

Elolvastam, tetszett, az őszinte mesélős-feltárulkozós fajtához tartozott, válaszoltam néhány sorban, a tranzakció hepienddel zárult.

És jött az apró ráadás.

Néhány perccel azt követően – követ, érted! –, hogy visszalőttem a választ, Jamie kikiabálta a nevem a Twitteren. És most reflektálatlan leszek, történetcentrikus, íromversahogyjön és egyszerű, mint a szög: bazi jólesett.

Mindenben, ami social, időnként feltör a szó eredeti jelentése. Sanda gyanúm, hogy ettől válunk többé-kevésbé közösségi médiafüggővé. Hogy ez itt, mi, a hatalmas, sokezer éves blogoszféra, a háromdimenziós csiripvilág, a hétmilliárdos közösségi felület, az éggel borított üveggolyóhoz tartozó hivatalos Facebook oldal olyan hely és olyan idő, amelyben mindenki össze van kötve mindenkivel, amelyben a történetek behálózzák ezt az irdatlan csapatot, és ebből csak még több történet születik. Az élet így működik. A mélyben így.

Egymondatos villámposzt:

azok, Mindazok, akiknek elveik vannak, úgy mint *az én adataimban aztán nem fognak turkálni*, most nyugodtan tarthatnak egy háromperces szünetet, mert ide egyszerűen belép az ember és...

Egyre-másra abba botlom a közösségi blogokon, hogy a márkák még mindig nem használják ki eléggé a videófeltöltés pazar lehetőségeit. Pedig:

Napi kétmilliárd kattintás, percenként huszonnégy órányi anyag. Az átlagos felhasználó legalább negyedórát jutyubozik naponta. Hatvan nap alatt több videót töltenek fel a júzerek, mint amennyit a három vezető amerikai network hatvan év alatt együttesen előállított. A forgalomnak csak a harminc százalékát adja az Egyesült Államok.

Ez tehát a YouTube számokban.

Ha jól tudom, a huszonnégy óra máris elavult adat. A YouTube statisztika szerint percenként kétezerszáz percnyi, azaz harmincöt órányi uploadnál járunk. De ha egy hónap múlva rákeresünk... tudjátok.

Na és akkor még nem is említettük a YouTube által kitermelt sztárokat. Természetesen magát a névjegyszerű dalt egyiküknek sem a megosztó oldal forrasztotta a torkára, de ha szédítően ismertek lettek, abban biztosan úttörő, sőt paradigmaváltó szerepet játszott, ezen nincs is mit magyarázni. Feketepéntek Rebi és a magyar vegyületarc nevétől, az ő ikonikus linkjeiktől, illetve a "De mért gondolod, hogy csak az számít kultúrának, ha" felütésű vitacsomagtól most megkíméllek, drága olvasó.

Szóval a statisztika. Ezek egyfelől bombasztikus, másfelől normális számok. Húsz, huszonnégy, harminc, csúcs-a-csillagos-ég óra egyetlen percben – az ember álla tipikusan lezuhan, ha a közösségi médián kívülről szemléli ezt a skálát, miközben a platformok működését vizsgálva többnyire hasonló léptékű adatokkal találkozunk. Ha valamit, ezt a kettősséget megtanultuk az elmúlt két-három évben, része lett az életünknek. Először hű, aztán ühüm. Már jóideje. Így megy ez.

Mutatok egy másik grafikont az online videóhirdetésekről. Forrás: fridaytrafficreport.com.

A videók felhasználása a közösségi vásárlásban, közösségi márkaműködésben, vírusmarketingben bizony egyhamar nem tűnik sehová, hanem 2014-ig kiszámíthatóan egyre nagyobb szerepet kap. A SundaySkye például már a nyitólapján, a demóvideóban megmutatja a szolgáltatását: videóvá konvertálja egy márka teljes weboldalát. Érvük: ha egyszer csaknem mindannyian rákattintunk a videókra, mi értelme volna elmenni a lehetőség mellett?

De a hagyományosabb módszert sem használjuk ki eléggé. Pedig egy YouTube csatornát regisztrálni, rendszeresen tartalommal feltölteni, majd ezt kidobolni és szétdobálni a közösségi platformokon sokkal egyszerűbb, mint a weboldalra implementálni minifilmeket. Akit érdekel, ebből az interjúból részletesen megtudhatja, miért: nem elég a szerveren tárolni a videót, egy adott szoftver kell hozzá, egy adott formátumban kell feltenni. Hogy simán menjen a lejátszás, szükséges hozzá a megfelelő CDN, azaz content delivery network, mert várni türelmesen nem jellemzője a júzernek, nem kér homokórát, nem akar ácsorogni lejátszás közben. A sávszélesség sem lehet akármilyen. A márka hozzá akar majd férni az analitikához, hogy lássa, hogyan teljesít a videója, call-to-action-elemeket szeretne beleápolni, illetve biztos akar lenni abban, hogy a kis termék a lényeges okostelefonokkal kompatibilis minden vonalon. Ez azért együttvéve nem kevés macera, viszont a terheit automatikusan leveszi a cég válláról bármelyik online videóplatform. Ezért vannak ott a support teamek.

A direkt hirdetést ez a platform is ledobja magáról, a közösségi média elég kényes a tartalomhigításra. A publikus feltöltés mint lehetőség azonban aranybánya, ezek a kampányok kiválóan teljesítenek az FMCG szektorban. Számos divatkiskereskedő bombázza emailben a fogyasztóit a ruhákról készített videókkal. Tavaly a Budweiser ingyen jegyeket ajánlott fel a labdarúgó világbajnokságra annak, aki a legjobb videót tölti fel a saját labdazsonglőrködéséről. A magyar megmozdulások közül hamarjában a Toshiba Magyarország idei Facebook kampányát emelnénk ki. Habár nekünk Hídvégi Áron megoldása jobban tetszett a többinél.

De most komoly, miért is nem videózik mindenki?

Adatforrás: bizreport.com

Elöljáróban leszögeznék valamit: szerintem a trollozás remek találmány. Én szívem szerint minden igazi beszólogatót meghívnék minimum egy sörre. Például a múlt héten a közösségi vásárlásról szóló poszt nyomán picit le lettem ugatírozva: mámor. Azt kifogásolták – elnézést az eufemizmusért –, hogy miért nem írok a hasonló, bár egyelőre kisebb oldalakról. Hát ennek igazán semmi akadálya. Elsőként a Veddvelemnek jártam utána, íme a spontán field research eredménye.

A Veddvelem valóban száz százalékig magyar startup, és olyannyira önerőből működik, hogy jelenleg épp a második gyakorlati verziójánál jár. 2010. szeptemberében, amikor elindították az oldalukat, még egészen másban gondolkoztak, és bármily furcsa, nem a Groupon volt a példakép. Kovács Adrián, az oldal szellemi atyja és webfejlesztője elmondása szerint a kezdeti koncepció a következő volt: a potenciális vásárlók a Veddvelemen összegyűlve jelzik, mit kérnek, a márkák és kereskedők szabadon regisztrálnak. Ha a közösségi igény elér egy bizonyos mennyiségi határt, a Veddvelem megszerzi nekik. A win-win mellett tehát ez egyfajta work-work modell is lett volna: mindenki megdolgozik azért, amit szeretne. Ha például ötven vásárló kell egy kedvezményhez, akkor a spontán összegyűlt harminchét feladata felhívni az ismerősei figyelmét a lehetőségre és ezáltal összeterelni a hiányzó tizenhármat.

„Hamarosan azonban át kellett alakítanunk magunkat, olyan hirtelen jelent meg a többi közösségi vásárlói oldal”, folytatta Kovács Adrián. „Az emberek az akciókat egyértelműen a groupon modellel kezdték azonosítani, el lettek kényeztetve az ajánlatokkal, az általunk biztosított kedvezményeket ezért már kevesellték. Akkor jöttünk rá erre a mintára, kis szünet után május közepén kezdtük újra a tevékenységünket. Most már van marketingesünk és sales csapatunk, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a közösségi platformokra.”

Mint látjuk tehát a megvalósítás alig három hete éles. Adataik egyelőre szerények, de minden grafikonjuk felfelé ível és biztató. A két-három hét alatt eladtak 150 kupont, 5000 felé közelít a Facebook tagjaik száma, 8 alkalmazottal és 30-50 százalékos jutalékkal dolgoznak. Markáns különbség még, hogy kezdetben a Veddvelem egyértelműen termékekben – elsősorban kütyükben, mobilokban, navigációban – gondolkozott, míg a közösségi vásárlásban jelenleg a szolgáltatások döngetnek. „Egy kicsit rákényszerültünk arra, hogy mi is a szolgáltatásokra fókuszáljunk, de szeretnénk megmutatni, hogy fel vagyunk készülve erre is” – mondja Kovács Adrián.

A Veddvelemnek jelenleg mintegy 7000 regisztrált hírlevélolvasója van, ez a szám naponta 8-10%-kal növekszik. Az előpolitika stádiumában egyelőre fontosnak tartják a direkt marketinget, a hagyományos hirdetéseket. A teljes gőzzel vitt közösségi kommunikáció definiált cél, de ehhez egyelőre lélektani határt szabtak. Örvendetes növekedésük alapján pillanatnyilag úgy fest, a Facebook felhasználóik száma június végére éri majd el ezt a határt. A demográfiai eloszlást és a best practice-eket illetően még maguk is inkább vizsgálódnak.

Összefoglalva tehát a Veddvelem imponálóan rugalmas és kitartó. Ha egy kisvállalat fél év alatt képes megújítani önmagát, ezzel is bizonyít. A mutatóik pedig kedvezőek. Szerintünk meglesz az a céladat egy hónap múlva.

Szeretjük a magyar sikersztorikat. Nagyot dobban a szívünk a hologramra, a bűvös kockára, egy párizsi asztaltársaságban Bartók szörnyen kiejtett neve hallatán vagy Lugosi Béla szemfogai láttán. Ezzel szemben jogosan facsarodik össze, amikor a nagyvilág egy-egy eltalált pillanatára ráfelel a magyar változat munkatársa, nem túl eredeti módon.

De a nagyrutinból magyar rutin – ez igen. Ez reményre ad okot. Különösen ha egy egyelőre mindenhol viszonylag új jelenségről van szó.

Mindenki ismeri a Kuponvilágot? Aki még nem, az gyorsan nézzen utána. A történet, miként a nóta mondja, olyan szép, mint másik hét. Minden klappol, akár az álmokban, mindenki jól jár, tiszta holivud. Az a megvalósult mámor pezseg benne, amelynek mottójára ez a blog is épül. Megvennéd százért? Nem? És ha megszerezzük hetvenért? Akkor sem? És ha mi összegyűjtjük, ki kérne belőle még rajtad kívül, hogy mindannyian megkapjátok tízért? Aha, sejtettük.

Ennyi az üzleti modell. És mivel a közösségi platformok már csak olyanok, hogy egyik támogatja-felfuttatja-generálja a másikat, a számok igen sebesen félelmetesek bírnak lenni.

Németh Norbert, a Kuponvilág operatív igazgatója, elmondta, hogy korábban a Sanománál dolgozott, így betekintést nyert az egyik ismert aukciós oldal forgalmába – a Kuponvilág növekedése szinte rémisztő más tranzakciós site-okéhoz képest. Hát ezt el is tudjuk képzelni. Facebook: 90 000+, hírlevéllista: 330 000+, eladott kuponok száma: 80 000+, egyedi forgalom: HUF 240 millió+, és a legimpozánsabb számjegy nem is szerepel a közleményben: mintegy 300 millió forintot spóroltak meg a vásárlóiknak.

Érdekes, hogy a felhasználók egyharmada érzi úgy, a közösségi vásárlás hatására többet költ. Reflexgyanúm, hogy a helyes szó a gyakrabban, de persze nem vitatom a statisztikát, a kettő különben sem zárja ki egymást. A lényeg mindenesetre ebben foglalható össze: találjuk meg a lehető legolcsóbban, amire szükségünk van, olykor pedig próbáljunk ki olyasmit, ami kívül esik az égető igény kategórián. A Kuponvilág mindkettőt eredményesen virítja. Mivel az ajánlatok általában néhány napig ideig élnek, egy-egy SEO-találat inkább kereslet és kínálat szerencsés egybeesése, semmint a júzer trófeája, marketingstratégiájuk pull helyett jellemzően push – nyilván itt lép be a piaci gondolkodás szezonális logikája. Márpedig az eredményeikből az derül ki, nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy együtt rezdüljenek a piaccal. Tehát nem júliusban fogják kínálni az osztrák síparadicsom kuponjait.

Hősei mellett minden sikersztorinak megvan a maga néhány alulöltözött, csendes szereplője. Itt két halk szavú, szürke örömöt emelnénk ki a háttérből. Az egyik hogy a vásárlók 70%-a elégedett annyira egy-egy kuponvilág-akcióval, hogy visszatérne a kifejezetten a website közreműködésével megismert márkához később is, 17%-uk meg is tette ezt. A másik, hogy örvendetesen megdől a "Vásárlás? Úgy is mindig a nők..." kissé unalmas és kissé félrevezető lózungja: a vásárlók 48%-a férfi. És a bonbonmeggy a tejszínhabon: a Kuponvilág nem magyar találmány, de máris nemzetközi best practice-t teremtett néhány kreatív gesztusával. Például azzal, hogy egyes ajánlatai csak a Facebook csoportja tagjai számára elérhetőek.

Hungarian win-win! Ezt már szeretjük.

Kitty szakított a barátjával, mert látta a fotókat a Facebookon, Fanny két hétig nem beszélt a bátyjával, mert az visszajelölte az expasiját, Betty nem képes megérteni, hogy az emberek többsége színezve építi fel magát a közösségi médiában, ezért fölösleges mások kapcsolatához hasonlítania a házasságát, és otthon számon kérni azt, amit a falon lát – teljesen érthető, ha mindez komolytalan benyomást kelt. Az. Nem kell szeretni a Facebookot, nem kell érteni a Twittert, nem kell blogokat olvasgatni Tolsztoj helyett, és a leghatározottabban nem kell fent lenni iwiwen. Tény, hogy a társasági helyzetek többségében ma kissé különösen hat ez a fajta érintetlenség, de hát istenem, Budapest belvárosába is szimpatikus bájjal simulnak bele lakások mosógép és tévé nélkül. Az iwiwre annak idején azért regisztráltunk, mert érdekelt, hogy vannak a tizenéve nem látott osztálytársaink, persze hamar beszivárgott az időrabló iskolai folyosói hangulat. Érthető, ha ez sokakat irritált. Az is, hogy egy hetilap címlapján nyomtatásban kelljen látnunk a Lájk szót. Ha így nézzük, a közösségi média tényleg divatot szolgál ki, ezek a tiszavirágéletű jellemzői.

De üvöltsön bármilyen tarkán-hangosan a privát zsizsgés, alatta már elindult valami egészen más. Aminek nincs köze ahhoz, ki posztol a falra a déli remek paprikás krumpliról, amit nem érint, hány barátságot karcol maradandóan az elhamarkodott tagelés egy húzósra sikerült ivászat után, vagy inkább – köszönjük, okosteló – alatt.

Ma a közösségi média mint paradigmaváltás azt valósítja meg, amiről százhetven éve így írt két német állampolgár: kísértet járja be Európát. Sokkoló, ugye? Őszintén szólva még semmiben nem hozott másféle változást, mint sokkolót. Itt vannak a másodpercek alatt megalakuló és igazán virálisan növekvő csoportok komoly és komolytalan ügyekre. Itt a hajléktalan férfi, akiből egyik napról a másikra celeb lesz. Itt a Groupon intézménye, vagy nálunk a Kuponvilág: ha elég sokan vagyunk, a felét sem kell fizetnünk a bolti árnak. Végül itt van az egyiptomi forradalom. A tunéziai eseményekkel kapcsolatban még lehetett vitatni, cáfolni sőt tagadni a Twitter jelzőt, de hogy egy 2011. február 19-én született kislánynak miért Facebook Jahmal Ibrahim lett a neve, azt Kalocsától Kamcsatkáig senkinek nem kell magyarázni.

Kicsi Facebook egyébként könnyűszerrel lehetett volna YouTube-baba, Twitterke vagy bébi Google is, de a Facebook lett az esernyőkifejezés. A kommunizmus úgy, ahogy negyven éven át kábítottak vele egy egész térséget, határozottan megbukott. Azonban szembe kell néznünk azzal a húsbavágó, földrészeket kisujjal megmozgató, lehengerlő erővel, amely organikusan, magától, alulról szerveződve, csakis az idők szavát fütyörészve, csakis a hullámot meglovagolva támad és kél: a közösségi médiában egy idea ölt testet úgy, ahogy az neki megfelel, ahogy az rá van szabva. Igen, az eszmei szocializmus látszik megvalósulni. Közösségi média az ő neve. Szorosabb kapcsolatba kerülünk a barátainkkal, beleállunk a részletek szikraesőjébe, többet fedünk fel a hétköznapi pillanatainkból, tájékozottabbak vagyunk, elevenebb a kapcsolati hálónk, észre sem vettük, de átléptük a kritikus tömeget abban, hogyan létesítünk új kapcsolatokat, és általában sokkal jobban érdekel minket idő és tér. A mi időnk, a mi terünk. Szünet nélkül beszélgetünk. A barátainkon keresztül azokkal is, akiket nem ismerünk. Közösségek rajzolódnak ki közöttünk. Számtalan apró láthatatlan mágneses mezőt hozunk létre. Fényszálakkal kötődünk egymáshoz, később nagyon gyakran a valóságban is. Ettől a virtuális izétől itt a levegőben, bizony.

Világ facebookozói: egyesültetek.

Megjelent a Fotel 2011. tavaszi számában, majdnem szó szerinti formában

A közösségi média nem merül ki a Facebook-Twitter-YouTube Bermuda-háromszögében. Van ezen kívül egy egész univerzum, hatalmas tér, amelyet magunkra szabhatunk, kedvünkre alakíthatunk, tágíthatunk akármeddig, mégis elfér zsilliárdnyi kis és nagy kozmikus társa mellett. Ha csak eleresztünk egy kommentet egy blogposzt alatt, már az is közösségi médiatevékenység. Hát még ha sajátot indítunk! A blogoszféra felfoghatatlanul nagy, elfér benne minden. Maga a mashup tucatnyi szál: saját tartalom, általános netjelentés, kis szerencsével újságírói érdem vagy irodalmi érték. Továbbfűzhetjük mások felvetéseit, kidomborítjuk a kultúrális hivatkozásokat, tájékoztatunk, moderálunk, kurálunk, vegyítünk, szűrünk, promotálunk, keresztlinkelünk – és akkor még nem beszéltünk az interaktív lehetőségekről. Egy videóval saját beszélő minifilmszínházat hozunk létre, egy dalszöveggel emlékestet kerekítünk, egy kiállításlinkkel múzeumot építünk. Blogirígység nem létezik, bárki megnézheti az olvasottabbak főoldalán a kapcsolódó tematikus kollegiális listát. A blogposztjainkat kidobhatjuk a Facebook profilunkra, a lájkok és kommentek tovább formálják. Mintha a Forum Romanumon egyszerre árulnánk aszalt fügét, csípős csirkeszárnyat, és a saját fotóinkkal tarkított, zenélő regényünket. Gondolkozz, mielőtt megszólalsz? Ez a 21. században így hangzik: Guglizz, mielőtt kitweeteled.

A hírekben, az újságolvasásban sem vagyunk már merev, passzív adagokat olvasó lusta tömeg. Résztvevők lettünk. Azon a networkön keresztül jutnak el hozzánk a hírek, amelyet mi teremtettünk magunknak. Az a szelet, amelyet megosztunk a többiekkel, elmondja rólunk, mi érdekel, mit tartunk fontosnak. Régen ezt pletykának hívtuk, és bizonyos értelemben most is az. De az a döbbenetes amplifikáció, amelyet lájkok és megosztások számával nyer egy-egy színes történet, korábban nem volt tapasztalható.

Nagyon más szerepet játszik a közösségi média az üzleti szférában. Korábban egy hirdetés tömegmarketinges csatornákra hagyatkozott. Kitették a terméket, és várták, hogy a fogyasztó rárepüljön, lehetőleg rajban. Most ennek a szakmának végig kell néznie a saját átalakulását: a recipiens oldallal vitatja meg önmagát. A termékkel, pontosabban a kihelyezés tényével folyamatosan foglalkozni kell. A széles elérés és gépiesen ismételt üzenet hagyományos megközelítését megfúrta számtalan kisebb, niche- és emberközpontú résztevékenység. Most figyelni, meghallgatni, felelni, felvetni, köszönni, elnézést kérni, reagálni kell. Számolni a fogyasztó hihetetlen erejével. És beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni vele.

Tömérdek márka habozik ma is. Elszigetelt, még mindig kétes kimenetelű szolgáltatásnak látják a közösségi médiát – szemben azzal, ami: olyan kommunikációs nyelv, amely újszerűségével áthatja valamennyi régi réteget. A kemény marketingen edzett kis- és középvállalatok gyakran épp úgy gyanakszanak, mint a mammutmárkák vagy világnevek. Az üzleti élet persze ökölvívás kérlelhetetlen szabályokkal, amelyekben mindig az emberi tényező az első áldozat, így nem csodáljuk, ha ezek a veteránok teljesen összezavarodnak az újmédia vektorai láttán. Egész felnőtt életükben azt bámulták, amint kisebb székházak épülnek fel drága verejtéken beszerzett, eredeti bullshit-téglákból – mit kezdjenek mármost a derék felső vezetők azzal, hogy itt a legkisebb hazugság is azonnal kikerül a kirakatba, és gyorsabban zúdulnak a következmények, minthogy azt mondhatnák, André Kosztolányi? Mit kezdjenek azzal, hogy a csatorna egyirányúsága megszűnt, hogy a másik vége feltartóztathatatlanul pofázik, és mindent ez befolyásol? Őket még arra szocializálták, foggal-körömmel védjék a hivatalos üzenetet. Ezzel szemben a közösségi platformokon dönget a kendőzetlen őszinteség. Réges-rég nem az a kérdés, érdemes-e belevágniuk a közösségi médiába. Hanem az, mit tegyenek majd, hogy jól csinálják. Amire ráadásul nincs szabály, receptúra, ezüst töltény. Kísérletezés van, roppant nyitottsággal szerzett tapasztalat, amelyről el kell fogadni, hogy nap mint nap megújul. És ez, lássuk be, a megszokottól eltérő fajta adrenalin.

Folytatás itt.

„Kedves barátaim! Távozom az iwiwről. Annak idején kizárólag azért regisztráltam, hogy eladjuk a lakást. Mivel megoldottuk másképp, most megszüntetem a profilom. A valódi kapcsolataimra sincs időm, nemhogy a virtuálisokra. Pá mindenkinek.”

Valóságos, megtörtént falposzt. Egy kérdésre irányítja a figyelmet: tényleg arról van szó, hogy a valóságos életünket veszélyezteti a virtuális? Egyáltalán érdemes külön-külön taglalni ezt a kettőt?

A közösségi média előtt a világhálón tanusított jelenlét fordítottan aránylott a valósághoz. A megszállott netező előbb írt meg öt szkriptet, semmint megivott volna valakivel egy málnaszörpöt 3D-ben. A net paleolit korszakában jókora tömeg bújt el a globális nyilvánosság mögött. Rettenetesen fontos különbség az akkori anonimitás, amely a social szférában elképzelhetetlen. Először is ma, aki szégyenlős, nem fog a sarokba húzódni és nem szólni senkihez. Ma, aki szégyenlős, a középpontba húzódik, nem szól senkihez, és a notebookja vagy az okostelefonja takarásában pötyörészi üzeneteit a virtuáliába. Ezek azért már génkezelt gátlások, lássuk be. Másodszor: a közösségi médiában a hatás a fontos. Nem ráz meg bennünket a kitárulkozás, elfogadott lett társadalmi körökben. Ez van. Mert – és ez graffiti, de éppen illik ide – ami nincs fent Youtube-on, az meg sem történt, amit nem talál a Google, az nem is létezik, aki nem regisztrált Facebook-on, az nem is ember.

Hagyjuk most, mennyi időt bokázunk el a monitor előtt. Tény, hogy a divatfaktor szorítása brutálisan erős, de ezen hamar túllép az ember. Ilyen-olyan hájpolt beszédmód mindig jön és megy, megszoktuk. Az sms-einket a legtöbben rövidítjük, de azért ritkán szólunk úgy, „Sztem felforrt a víz, elcé öntsd le a teát”. Az új szavak sokat megmutatnak, de nem azok jelenléte dönti el, mennyire komoly a friss trend.

Sokkal érdekesebb és fontosabb a közösségi média társadalmi hatása. Például hogy azok a gyerekek, akik olvasnak és írnak, egyszerűen jobban fognak olvasni és írni. És mivel a lakás, az utca, az ovi és az iskola minden zugában posztokba, updatekbe, smsekbe, azonnali üzenetekbe botlanak, kicsinyeink másképp viszonyulnak a literáciához. Egy felmérés szerint – The National Literacy Trust, háromezer megvizsgált gyerek – a közösségi média erre edzi a kiskorúakat. Az online jelenlét jelentős hatással van az oktatásra. A kommunikáció ugyanis nagyságrenddel kényelmesebb, mint valaha, körbevesz minket, mint valami gondoskodó tenger: akkor mártózunk meg, amikor kedvünk kerekedik. Nem pedig akkor, amikor elsajátítottuk a morzekódot, vagy amikor befejeztük a postagalamb betanítását.

Francis Baconnek tulajdonítják a mondást, miszerint a tudás hatalom. A műveltség, a válaszok titokzatos birodalma valóban egészen hosszú ideig nem volt demokratikus. Lemondás, önfegyelem vagy -sanyargatás árán jutott hozzá az ember, és ha mestere lett egy területnek, akkor belépett a Különbek vagyunk körbe. Sokféle fal ölelte körül ezt a kört – kevés idő, elérhetetlen könyvek, iskolázatlanság. Ma egyetlen ilyen fal létezik: ha valaki nem szándékozik guglizni vagy felugrani a wikire.

Folytatás itt.

One oh one. Ez a legelterjedtebb kiejtési formája. Sokszor találkozunk vele. A Books in Print szerint több címben fordul elő, mint a száz. Mivel palindróm prímszám, igen mutatós.

És egészen egyszerűen a teendők, elvégzendő feladatok, megtanulandó újdonságok listáját jelenti. Az A-tól Z-iget.

A nyolcvanas években nagy divat volt publicisztikákban a ki nem küldött tudósító kifejezéssel élni. A kettős beszéd évtizedeiben ez valóságos légykolónia lehetett egy csapásra. Az írás, bármilyen írás így lett kéretlen, de erőteljesen állásfoglaló, amelyben a tapasztalat réseiből fakadó tévedés megengedett, a szorgalom erénye pedig fényeskedik, mint az absztinens világítótorony az éjszakában. Egy ki nem küldött tudósítótól nem jár az összefoglaló, csak adható, így mindig szívesen látott.

Elgondolkoztató kérdés, milyen formát ölt mindez a virális műfajokban. Végülis bárki ki nem küldött tudósító akárhol. A helyzet szigorodik, de mire a tudósítás megjelenik, logikus okokból késő sírni a tejbe. És akkor még a kivitelezés egyszerűségéről nem is beszéltünk. A ki nem küldött tudósító jelent, és az ájfonjáról hat helyen osztja meg egyetlen érintésre.

Ha egy webkettes platformnak már a nevében is benne van, hogy az égvilágon mindent el fog dalolni, amikor csak kedve tartja, akkor meg tényleg védhetetlen a könyörtelen őszinteség. A Csirip online PR blog például részt vett Magyarország Első És Legteljesebb Szosöl Konferenciáján.

És nem fél beszélni róla.

Hát nem tisztára olyan érzés olvasni, mintha ott lenne az ember?

Online és offline találkozása: égi és földi szerelem egyszerre. Szüntelen csodálattal bámulják majd forró susmusban fejtegetik egymást, ennek csillogó gyümölcseként pedig sorra ajándékozzák meg pompás bébikékkel a világot.

Az egyik legszebb fejezete ennek a szerelemnek a könyvek jövője a harmadik évezredben, pontosabban amilyennek most látszik. Ott van például az elektronikus olvasás és a Kindle. Tarol. Még négy éve sincs, hogy debütált, és már ott tart, hogy az Amazon bejelentheti: többen vásárolnak ebookokat, mint papírpéldányokat. Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy ez nem rontja a könyvek mindenkori ázsióját. Könyvek mindig voltak és mindig lesznek. Hogy poros volna minden könyvtár? Ugyan! Vessünk egy pillantást az Országos Széchényi Könyvtár webkettes tevékenységére: aktívan facebookol, twitterezik, blogol, még tumblelogja is van, hovatovább twittermagazinja. Ügyesebb az újmédiával mint tíz divatvendéglő együttvéve, le a kalappal előttük.

Az pedig egyenesen lenyűgöző, amivel az Antikvarium.hu állt elő idén áprilisban. Pedig semmi mást nem tesznek, mint élnek a saját lehetőségeikkel: mivel az antikvárium minden rendelést online intéz, egy egyébként édesen csúnyácska weboldalon, adja magát a hatalmas adatbázis, az érdeklődés pedig garantált. Ugyan miért hagynák frigiden az olvasót az olyan újmédiás játékok, amelyek könyvekről szólnak? Különben is mindenféle mutatványban gazdagok, náluk például igen szofisztikált rendszerben lehetséges könyvvel fizetni. Na de: az említett játék A nagy könyvrablás nevet kapta,

és azt ajánlotta fel a regisztrálóknak, legyenek ők könyvbonnie és könyvclyde. Mindenki részt vehetett, aki kiszúrta az adathibát a videóban – Orwell 1984-ében cserélték fel a számokat –, a többi adta magát: pezsgés, létszám, létszám, létszám a köbön, hihetetlen sietős és aktív forgalom, sorsolás, boldogság.

Itt aztán mindenféle üzenet van, meztelen és báli ruhás egyaránt. Ez a kampány teljesen nyíltan kimondja, hogy a könyvek igenis megérnek bármennyi macerát, és szermernyit sem kevésbé izgalmas a világuk, mint amikor Johannes Gutenberg Strassburgban meghozta élete döntését. A könyv gigasztár, mindig az lesz, és élhetővé teszi az életünket. A Jóisten áldja meg érte.

Köszönjük és gratulálunk, Antikvarium.hu. Nagyszerű munka volt. Kérjük a folytatást.

Emlékszik még valaki az eredeti laptopokra? Az igaziakra gondolok, a vastag, testes Dynabookra és társaira. Én akkor lettem kompjúterérett, amikor megjelentek a piacon. Popsimon a diplomám tojáshéj-maradványaival nem voltam éppen jól eleresztve, minthogy azonban alkotói pályára készültem, konkrétan könyvek alkotására, tudtam, valamilyen eszközre úgy is szükségem lesz. Tipródtam, vágjak-e bele egy ekkora invesztícióba. Mielőtt dűlőre jutottam volna, a kérdést eldöntötte az élet: a laptopok átadták helyüket a notebookoknak, én pedig kaptam átmeneti használatra egy ma már múzeumi darabot. Érdekesség, hogy a köznyelvből nem halt ki a szó, laptopként emlegetünk minden hordozható számítógépet.

Ebből a wikicikkből az is kiderül, hogy a laptop és a notebook fogalma valóban összesimult. Gyanúm, hogy a magyarban rásegít a jelenségre a gép lapos jellege is.

Most hosszan és bicskanyitogató ellenszenvvel ecsetelhetném az Apple termékekhez fűződő fanatikus és viharos érzelmeimet. Ha mellem verve emlegetném, hogy születésem óta Mac-felhasználó vagyok, mi tagadás, volna benne valami. Az élet részesített ebben a kegyben. Amikor egy beszélgetés a számítógéptörténelem felé kanyarodik, és arról repkednek a sztorik, ki hogyan ápolgatta Commodore 64 típusú családtagját, engem a bokánrúgástól való félelem tart vissza attól, hogy bedobjam: „Velem meg az történt, hogy Macintosh Classic 1, Macintosh Classic 2…” Kezdetben persze kölcsöngépen, de akkor is. Ezzel együtt még mindig nincs iPhone-om, hármas sem, de azt hiszem, szépirodalmat még életemben nem írtam máson, mint Macen, és újságcikket is csak titokban. Kizárólag a magazinhoz nem köthető munkahelyeimen találkoztam PC-vel életnagyságban.

Nemrég hosszú idő után végre eljutottam fodrászhoz. Megismerkedtem ott valakivel, mondhatom, nagy örömömre. Sokat hallottam már róla, a háromdés benyomás semmit nem maradt alul a számtalan dicséretnek, a legvalószínűbb, hogy csodálatos egy alak – és amíg fejem a hajmosás igájába hajtottam, egyszer csak így szólt: „Várjunk csak, idetettem az iPadem?” Amint a körülmények megengedték, elkértem tőle néhány percre. Sohasem vettem azelőtt kézbe almás tabletet. A Facebooknak hála úgy két éve láttam a nyolcperces videóját valamikor a világpremier körül, és ugyanúgy éreztem magam, mint amikor a laptopvásárláson tűnődtem. De aztán nem történt semmi, kitalálható okokból.

Teljesen belefeledkeztem, egy pillanat alatt megszűnt körülöttem a világ. Elolvastam A jó tanuló felelt, de ez tulajdonképpen meggyként billegett a habon. Aki tudja, úgy is tudja, miről beszélek: az ember kézbevesz bármit, ami Macintosh – és komolyan mondom, ez még akkor is megtörtént, amikor új töltőt vettem a notimnak –, és a júzerfíling fényhulláma átjárja a testét. Van néhány jelenség, amelyet a Jóisten konkrétan az Apple termékekre talált ki. És egyetlen egyből sem felejtette ki őket. Olyan ez, mint egy hatalmas nyílt titok köré szervezett világkonferencia. Szólni szükségtelen, az érzet pedig univerzális és garantált. Kézbeveszed és megtörténik veled.

Ismerem azokat az egyébként szintén fanatikus Maces véleményeket, hogy szép, szép, de valójában nem jó semmire. Ezt egyetlen perc alátámasztja egy iPhone társaságában. Ha lenne iPadem, bizonyára túlnyomórészt olvasásra használnám. Öt-tízdolláronként szórnám a fizetésem az amazonon akkor is, ha épp munkanélküli lennék, és fél lábbal a buszon már húznám is elő a táskámból. Láttam a smart tokot, végignéztem a színskáláját, szóval úgy viselkedtem, ahogy egy normális, nagyszájú Apple-bubus teszi. Gyakorlati síkon mégsem kevés bennem a bizonytalanság.

Dolgoztam valahol, ahol sokat kellett foglalkozni Toshiba termékekkel. Már-már rámragadt a várakozás izgalma a Folio megérkezése előtt. Aztán láttam, hallottam, olvastam a sok csalódott kritikát. Messziről és fentről érkezett az ígéret, hogy majd kijavítják az összes hibát. Biztosan meg is tették már.

Amikor az ár levonul – bárcsak a szóvicc szerint is levonulna! –, a parton egy kérdés árválkodik az uszadékfák között: ha a Kindle minden ellenséges híresztelés dacára mintegy huszonhatezer forint, e tanulmány szerint leginkább az e-könyvolvasókat fogjuk elektronikus olvasáshoz használni, hovatovább az íbuk már simán leköröz bizonyos keményfedeles példányokat, ha az iPad szinte minden előnyét egyesíti az iPhone, ha a Folio csúnyán cserben hagyta a sok hardcore pécést – voltaképp mire jó egy tablet?

Ebben a világban a háború nem szokott magyarázkodni. A szerelem sem. Lehet firtatni, minek. De azt nem, hogy kinek.

Mindenkinek.

Az egyik aktuális hot műfaj a hibrid esemény. Az több mint érthető, hogy a webes bejelentkezéssel sokan élnek, miért ne akarnának pénzt és időt megtakarítani, ha ez kimondottan fel van kínálva, de a legszebb, hogy a virtuális jelenlét lehetősége megsokszorozza a fizikai részvevők számát. Demográfiai különbségek nem mutatkoznak, idősek és fiatalok egyaránt pártolják. Ebből is látszik, hogy a "Kiemelten fontosnak tartjuk a webkettes működés integrálását a fiatalabb célcsoport hatékonyabb elérése érdekében" című büszke mutatványra az élet konkrétan a vállát vonogatja. Régi tapasztalat, hogy ami a technológián keresztül újul meg vagy áll elő egy addig nem látott fejezettel, az nem bonyolódik, hanem egyszerűsödik. Az online konferencia, szeminárium nagyon-nagyon nem hülyeség. De nemcsak tanulásról beszélünk: az online értekezlet sem az! A KKV szektorban köztudottan a juniorok viszik a munka dandárját, ők a hátuk közepére kívánják a hét huszadik mítingjét, a rutinosabbak pedig joggal érezhetik úgy, elég megbeszélést ültek már végig ahhoz, hogy ebben is elbírjon némi könnyítést az életük.

 A Unisfair – egy amerikai cég, amelyik kifejezetten online eseméynek értékesítésével foglalkozik – egy felsővezetője, Joerg Rathenberg így nyilatkozott: "A válaszadók négy százaléka vett már részt online eseményen. Ha ehhez hozzáadjuk azok számát, akik strandon tették meg ugyanezt, az erős jelzés arról, hogy érdemes elmozdulni ebbe az irányba. A marketingeseknek mobilitásra van igényük. Ez most az egyik következő nagy dolog." Igen. One of the big things to come.

Forrás: bizreport. com

Kétezertizenegyet írunk. Akinek idén még azt kell magyarázni, a márkáknak hasznos lehet a Facebook és van értelme Twitter profilt létrehozni, az napról napra jobban zavarba hozza a beszélgetőtársát. Ez olyannyira így van, hogy maguknak az expert oldalaknak és -blogoknak sem lehet már akármit posztolniuk. Ahhoz hasonló gondolatokat, mint "igen, sok cég érzi, hogy készülődik itt valami nagyon izgalmas, de még senki sem látja, mi lesz belőle" már két évvel ezelőtt sem volt szerencsés leírni. Nem éppen pozitív, érett, nyitott hozzáállásra utalt. Mostanra azonban egyszerűen több sebből vérző perspektíva.

Ez pedig bárcsak képzavar volna!

Hiánypótlónak lenni egy adott niche területén megtisztelő és felelősségteljes pozíció. Logikus tehát, hogy meg kell érte dolgozni. Az a melankólikus igazság, hogy már nem elégséges feltalálni a meleg vizet a közösségi médiában. Az a vonat elhussant. Néhány hete beszélgettem a briliánsan működő Next Wave-ben a nagyon okos fiúkkal. Off: lételemünk az irónia, de az előző mondatban egy csepp sincs belőle. On: ők könyörtelenül artikulálták, hogy... hát nagyjából a fentieket. Miszerint a jószándékú szájbarágásnak leáldozott.

Minden szavukkal egyet kellett értenem. Nincs mit definiálni a közösségi márkajelenléten, nincs már mit magyarázni azon, hogy fontos. Akkor sem, ha a cégek hetven százaléka még mindig új, ráadásul divatos teherként, afféle "Fészbuk? Majd a Gergő meg a Dani meg az Áron" jellegű junioros, időrabló izéként tekint rá. A közép- és felsővezetők zöme nem lát ki bokros brandmanageri teendőiből. Elvégre miért is állna le azzal, amit a kilencvenes évek elején úgy kapott el, mint a náthát?

Tisztelet a kivételnek a vállalati vezetőből csak egy ugrás a türelmetlen, elnyűtt kényszerfőnök. Ezért már előre elege van abból, hogy fáradságosan véggigondolja a cége vagonjára köthető zörgő, újmédiás konzervdobozokat. A helyes állítmány ezzel szemben az észrevesz volna. A webkettő nem a postai levél verzusz fax váltásról szól, hanem a párbeszéd sok ezer éve ismert részleteiről. Hogy egy addig jogi személyként, arctalan márkaként, ügyintézés során pedig többnyire elutasító, nehézkes bástyaként működő entitás emberi lett. Hangja van, füle van, tényleg segít, ha a közösségi platformjain fordulunk hozzá, konkrét embercsoportot kovácsol az addig láthatatlanul kígyózó ügyfélsorból, ahol aztán szintén szó kerül erről-arról. Válaszol a kérdéseimre, megmozgat, dicsér, helyrerak, összeköt, és elismeri, ha hibázott.

Ami a szakmai irányadást illeti, az ellenállásnál nem sokkal jobb a helyzet a "Figyu! Mondom! A! Tutit!" hangulatban. A lelkes amatőrt kiszagolja az olvasó, ez van. És nehezen fogja komolyan venni. Az önjelölt szakértői regiszter ígéretéhez híven csak úgy szórja a jótanácsokat. Bejegyzéseiben az old school marketing varázslatosnak tartott kifejezéseivel próbálja hipnotizálni a felhasználót, megfűszerezve sajátságos írásmódjával: capslockból, mondatközi nagy kezdőbetűből, idegen szóból és felkiáltójelből sosem elég. Gyűjts még több LIKE!-ot az oldaladnak! Szeretnéd tudni, mit kell tenned az eladási forgalom marketing hatékonyságának és a Facebook Oldalad magas aktivitásának növelése érdekében? Olvasd el cikkünket a FACEBOOK illetve a TWITTER Account-od Pozitív Üzleti kezeléséről és megtudod! Ráadásul ennek a Software-nek megvásárlása esetén Ajándék Ma-uri Massage-t nyerhetsz! Napi 6-8-al emelve post-jaid számát igazán nyereségessé teheted a Social Médiában a jelenlétedet!

 Ugye, hogy kell az az F az OMG-be?

A Facebook, ha belegondolunk, tartalmilag maga a melting pot. Ismerőseink között mindannyiunknál jól megfér együtt a gyermekkori vérszövetséges, a hajdani osztálytárs, a potenciális jóbarát, aki egyelőre felületes haver, az én_is_sokat_hallottam_már_rólad visszaigazolás, a rajongói oldal és a márkaoldal. Az üzenetek, frappánsan rövid vagy elmélázóan bő lére eresztett posztok, a belinkelt cikkek és videók olyan eszelős mennyiségben borulnak a falunkra, hogy gyakran ha az egész napunkat ott töltenénk sem érnénk a végére.

Így hát személy szerint teljesen meg tudom érteni, ha valaki egyszer csak szakítócsömört kap a Facebooktól, vagy már elvi okokból nem is regisztrál. Én most már huzamosabb ideje vásárolok kiflit, gyerekcipőt, villanyszámlát és focis megfejtések özönét a közösségi médiában végzett munkámból, mégis simán úgy érzem, szabad a Facebookot nem szeretni.

De nem egy márkának. A márkának tessék szépen magát fegyelmezni, vegyen fel egy közösségi médiaszakembert és tolja. Úgy, ahogy csak ő tudja. Ahogy hozzá illik. Amit nem tud senki más. Amiért szeretik már egy ideje, úgy is szeretik! Hirdessen, beszélgessen a Facebookon, közöljön a Twitteren, szórakoztasson a YouTube-on, meséljen a blogon, szolgáltasson értékes tartalmat és egy-egy sima játék vagy egy-egy komolyabb kampány során találja ki, hogyan tudnának nyerni valamit a tagok.

Hagyja viszont a bánatos csudába a kopipésztet, hagyja a megcsontosodott PR módszereket. És az ég szerelmére, _ne_ akarja mindenáron ráápolni a sajtóközleményeit a hivatalos website-ra, mert Goodbye press release I didn't even open, és vérciki már az orrba-szájba termékelhelyezés, árukapcsolás, kórosan elavult melldöngetés. Meg a vállalati preziben a szorzás: ha van 759 rajongóm, akkor az ügyfél felé azt gondolom lekommunikálhatom, hogy az elérés annyi mint... – Nem, nem annyi. Beteg dolog a múltban élni, és ráadásul szakgőggel fűszerezve.

Márka, minden márka, bármely márka, légy önmagad. Transzparens, elérhető, emberi. Igaz, ez annak idején a Cottlerből kimaradt. De még az is lehet, meg fogsz döbbenni, mint kísérlet mekkora csodákat tud művelni.

Látod?

Érdekes, hogy még mindig fellelhető az a majdnem szemérmes, megértő kismosoly, amely az intenzív online jelenlétet képes kísérni. "Netfüggőség?", kérdezik cinkos kacsintással egyébként kizárólag velünk szimpatizáló bszélgetőtársaink, hogy messzebb ne menjünk, a barátaink. Hümm a válasz. Őszintén szólva tapintatos hümm. Hogy bárki bármely rejtett tekervényében még így vetődik fel a gondolat. De egyébként igen. Netfüggő vagyok. És csapból folyó víz- és a lakásban fellelhető elektromos áramfüggő is, kifejezetten átrajzol, amikor ezeket átmenetileg nélkülöznöm kell. Ma például egész nap a középső ujját mutogatta nekem a UPC, és csak remélni tudom, hogy kettőnk közül legalább ő élvezte, mert engem szétcsapott, hogy nagyon, nagyon nehezen fértem hozzá a munkámhoz. Ha öt év múlva egy tanyán kútról hordom a vizet, ma akkor is minden nappali részletem a nethez köthető, és ebbe fényes munkaórákban belepiszkálni nem civilizációs forradalom, hanem überstressz és naplopás.

Ha jól emlékszem, az internet egy fél lépéssel a mobiltelefonok után tört be az életünkbe. Mindketten hasonló kanyarokat jártak be, míg már észrevétlen szokássá simultak. Neked már van, hogy működik, most váltok, erről hadd ne hívjalak – nagyjából így kezdtük. Az internet mindent elfedett és mindent felfedett, ehhez találta ki a világ a nicknyomulást. Szerencsés esetben a nick megmaradt nicknek, mert ha beleég a maszk az arcba, az mindenkinek bukta. Ám ahogy a márkák egyre tudatosabb jelenlétet választottak, a nickek csillogása foncsorkopásba ment át. A transzparencia jegyében kártékony és idétlen a kódolt netes név. A névtelen és a nevesített internetes működés összehasonlításáról szól ez az igen csinos infografika.

És ettől valahogy igazságosabb lett minden. Az egyensúlytalan napszemüveg-helyzet – én tudom a neved, de neked lila fingod sincs, ki vagyok én – kiégett. Nem lehet már anonim köpködni. Én, Schramm Arankáné Gipsz Jakab azt kérdezem tőled, Iksz légitársaságtól és Zé étteremtől, hogy hol maradt a barátom vega foglalásához képest az, amit a sztyuvi letett elé, illetve sziasztok, tényleg jár egy kitűző annak, aki betageli a fotót? Mert a nejem inkább ceruzát szeretne.

A Facebook és Twitter felhasználóknak láthatólag semmi bajuk azzal, hogy névvel és címmel kell vállalniuk a véleményüket. Érdekes és bánatosan érthető persze, hogy Kínában, ahol a cenzúra még tényező, nickes networking dívik. De Zuckerberg antinick poliszija magától értetődik a Facebookon. Itt is előfordul kamuregisztráció, persze. Az esetek zömében második profilként. Beast kutyával ez persze nem fordulhat elő!
 

Én viszont mára elköszönök, kissé legyalult az egész napos netvárakozás. Pázsitos-csíkos nickemmel együtt csókoltatok mindenkit,

Esze Dóra

 A blog szerzője 0:42-től, és még itt-ott.

 Ezt pedig feel good okokból:

És a kontakt:

esze.dora kukac gmail.com